„Így szól az én Uram, az Úr: Majd én magam török le a magas cédrus hegyéről egy ágat, és elplántálom; tetejéről letépek egy gyenge hajtást, és elültetem egy magasba emelkedő hegyen.” (22.)
Azt hiszem a jelenkor egyházának egyszerre legnagyobb bűne és legnagyobb érdeme mindaz, amit a plántálással kezd vagy nem kezd. Mert vannak ám a világkeresztyénségben olyan teljesen normálisan és biblikusan működő egyháztestek, ahol emberek imádkoznak, könyörögnek, igét magyaráznak, egyre többen és többen lesznek és létrejön egy gyülekezet. Összejárnak, szervezkednek és lesz belőlük egy akár a világot is átívelő missziós szervezet vagy éppen gyülekezethálózat. Nem kell hozzá palástos, meg bizottságos, meg mit szól hozzá az elöljáró, mert tökéletesen és pontosan felismerik, hogy mindig Isten az, aki plántál, aki ültet, nekünk pedig csak gondozni kell ezt. Ez a biblikus verzió. Van nem biblikus is. Mert vannak olyan egyháztestek, ahol élet-halál harcot kell vívnia annak, aki beleáll Isten szolgálati rendjébe és esetleg megpróbálja gondozni azt, amit Isten elültetett. Mert kérem nehogy már Isten Szent Lelke belerondítson a parókiális jogba, netalán embereket arra ösztönözzön, hogy egyházi hatósági engedély nélkül összejárjanak, vagy igét tanulmányozzanak. Nem-nem. Tessék csak a meglévőbe betagozódni, mert Krisztus teste igaz itt-ott csonka-bonka, de legalább van. Ezek azok az egyháztestek, amik meg is érdemlik a sorsukat, mert a struktúra fontosabb, mint az ember, mint az örökéletre meghívás, mint az emberek üdvössége. Istennek és a Léleknek állnak ellen, sőt, ők azok, akik megrontják az Isten Lelkét, mert a plántálás sohasem emberi, hanem mindig az Isten munkája. Ő a magvető, mi csak gondozzuk azt a kertet, ápoljuk, hogy a hegyen plántált közösség messzire látszon.
