„Miért mondjátok nekem: Uram, Uram – ha nem teszitek, amit mondok?” (46.)
A mennyország sok-sok bejárata közül vannak teljesen átlagosak, az ilyenkor várt feliratokkal, meg vannak olyanok, ahol az ember elmélázik, hogy ehhez az ajtóhoz ugyan ki mer beállni? Az egyik ilyen bejárat felé az van kiírva, hogy „Határozott férjek”, a másik felé pedig csak ennyi: „Papucsok”. Mondanom sem kell, hogy az első ajtó előtt végeláthatatlan sor kígyózik, míg ez utóbbi ajtó előtt egyetlen egy férfi álldogál. Az egyik biztonságiőr angyal odalép és kedvesen megkérdezi az ott álldogáló férfit: – Elnézést gyermekem, de bizonyos vagy abban, hogy neked ezen az ajtón keresztül kell belépned a mennybe? – Nem tudom, feleli a pasas, de a feleségem azt mondta, hogy várjak itt, míg kideríti. Ilyen ajtók és ilyen feliratok nyilván csak a viccben vannak, Jézus Krisztus ennél sokkal keményebb és tisztább jövőképet fest elénk mennyország kérdésben. Mert nem azok mennek oda be, akik már messziről üvöltöznek majd neki, hogy „Uram, Uram”, hanem azok, akik ezt nem csak szavakkal, hanem tettekkel bizonyítják. Nem kell ebbe semmi nagy dolgot belemagyarázni, éppen elég pontosan úgy érteni ezt, ahogyan erről Jézus beszélt. Kinek mondom azt, hogy Uram? Annak, akinek engedelmeskedem. Ha nem engedelmeskedem, akkor tök mindegy, hogy minek hívom, mert valójában egy szíveket vizsgáló Istennek – hát, hogy is mondjam, hogy ne vegyek el minden kis vallásos hazugságot tőled – ugyan mindegy, hogy minek hazudod őt önmagad és mások előtt. Csak annyiban vagy tanítvány, amennyiben engedelmeskedsz Krisztusnak. Itt azért – arányaiban – legalább olyan rövid a sor, mint a vicc béli „Papucs” felirat előtt. Ma már kemények vagyunk, meg szabadok, meg majd „én tudom, meg eldöntöm”, miközben Jézus Krisztus semmi mást nem vár el cserébe azért, hogy ő engedelmeskedett egészen a kereszthalálig az Istennek, mint azt, hogy hálából mi is engedelmeskedjünk neki. Szóval, ha engedelmeskedsz, akkor működik az „Uram”, ha nem, akkor meg ne blamáld magad…
