„… hanem öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust; a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” (14.)
Ha jól emlékszem, akkor mindig is szerettem volna lovag lenni. Csodáltam a lovagokat, Ivanhoe, vagy később a Lovagregény meg a bömbölő Queen, szóval kellett nekem az a csillogó, villogó páncél. Egyfelől volt méltósága, másfelől pedig a csillogása mellett megvédte a viselőjét a korabeli fegyverektől. Persze igazi sohasem jutott, így maradt a jelmezbál, meg a jelmez, s a vágy, hogy egyszer talán majd lesz igazi. Na, aztán felnőttem és rá kellett, hogy jöjjek, nem is akkora kaland az a díszes páncél, mint amilyennek először tűnt. Nehéz, akadályozza az embert a mozgásban, oda kell rá figyelni, nem rozsdállhat be, tök hosszú idő felvenni, szóval a páncél nem is annyira menő dolog. Nagyon sok keresztyén ember felveszi Krisztust, na nem azért, mert ez van benne a Szentírásban, hanem mert így nem kell teljesen önmagát adnia. Felvesszük, rendes-kedves jelmez, ami elrejti, amik valójában vagyunk, és egészen addig nincs is vele baj, míg csak a jelmez Krisztust öltjük magunkra. Azzal nincs sok meló, nem kell vele törődni, igazi jelmez, rövid előadásokra tökéletes. Ezért van az, hogy nagyon sok keresztyén átmegy a gyorsteszteken. Ideig-óráig tud jól viselkedni, türelmes lenni, akár még kedves is, jaj ki ne felejtsem, meg szeretetteljes. Aztán hosszabb távon a jelmez elkopik, s kiderül, mi van alatta. Ha merjük nemcsak a Krisztus jelmezt magunkra kapni, hanem felvenni és magunkra ölteni az igazi Krisztust, akkor az igazi nehéz páncél lesz. Alatta edzeni kell a testünk, hogy elbírjuk, meg kell erősíteni a lelkünk, hogy méltó képen használjuk, mindent meg kell tennünk, hogy elhordozhassuk őt. De a jelmezzel ellentétben, az igazi páncél a legkeményebb próbák és élethelyzetek között, hosszútávon is meg tud védeni minket.
