Talán még emlékeztek boldog gyermekkorunk közösségi játékaira, mármint azokra, amiket el mertetek mondani otthon a szülőknek is. 🙂 🙂 🙂 Fogócska-bujócska, amiben volt ház, meg nem ért egyből visszaadni a fogónak a fogás jogát. Amikor a nagy rohangálás közben sikerült valakinek a házba toppanni, akkor még el kellett üvöltenie magát az embernek „Nem ér a nevem, káposzta a fejem!”, hogy teljes értékű legyen a ház adta menedék. …

Általában könnyen lemondunk olyan dolgokról, amikről tudjuk, hogy alapvetően nincs is szükségünk rá. Valahol még ez olyan keresztyén egyszerűség is, hogy nem tesszük be a fenekünk egy luxusautóba, meg azért valahogy megpróbálunk kicsit visszafogottak is lenni, hiszen mégiscsak Krisztust követjük, meg ugye a kereszthordozás, meg ilyesmik. Az alapvető szükségeinkről lemondani már sokkal nehezebb …

Nem is olyan régen ez egy karácsonyi prédikáció fontos gondolata volt, elemezve azt, ahogyan az Isten közénk vagy esetleg belénk jött. Karácsony után pár nappal persze rájövünk, hogy sok minden van, ami nem tart tovább két-három napnál, s az otthonunkba betérő kicsi Jézus csak kicsi békét és kicsi szeretetet volt képes hozni. Nem tudom, nektek mi van otthon, vagy hol van az otthon, de tényleg az a hely nemesedhet otthonná, ahová jogunk van menni. …

Sajnos még a legjobb szándékkal is képesek vagyunk arra, hogy másoknak rosszat tegyünk, vagy a másik ember életében kárt okozzunk. Persze, mi próbálunk jól dönteni, szeretnénk, ha mindenkinek jó lenne, de sajnos ilyen helyzet nincsen, mert vagy magunknak, vagy másoknak, vagy a kisebbségnek, esetleg a többségnek fájdalmat okozunk. Nem szándékosan, de mégis sikerül. …

Nem fogunk most arról vitát nyitni szent karácsony ünnepén, hogy a mai gondolatcunami címadó Petőfi költeménye vajon rapszódia vagy óda, elég, ha megmaradunk az alapdilemmánál. A költő nagyon szerelmes, és nagyon keresi azt a képet, azt a szót, amivel kifejezhetné kötődésének ezer árnyalatát. Persze nem találja, s ez adja a feszültségét és a szépségét ennek a versnek. Fontos a dolgokat és az embereket nevén nevezni, megszólíthatóvá tenni az érzéseinket, kimondani a kimondhatatlant. …

Már csak egy hetet (pluszmínusz egy-két nap) kell aludni a nagy és hatalmas visszatérésig, amikor is a húsz éves Harry Potter filmek sztárjai jönnek össze újra kamerák előtt nosztalgiázni, beszélgetni, felidézni a nagy jelenetek még nagyobb háttérsztorijait. Már a kedvcsináló kisfilm is beindítja a lelkes rajongók még lelkesebb fantáziáját, én meg azon morfondíroztam látva a trailert …

Már most vita megy a családdal a szünet pihenéssel töltendő üres óráiról, amikor is a képernyő elé szegezve akarunk bámulni a semmibe, nézni valamit, s közben kipihenni ezt az évet. Én a PDC darts világbajnokságra szavazok, a család egy jelentős része pedig (mivel a Witcher második évadát már letolták) a szokásos „Gyűrűk Ura végtelenítve” programot látja esélyesebbnek. …

Karácsonykor nem jobbak az emberek, nem szeretetteljesebbek, nem őszintébbek, nem türelmesebbek, igaz, szeretjük ezeket az álarcokat magunkra aggatni, szeretjük sokszor legalább pár napra újra a „minden rendben, szeretet és béke van” illúzióba ringatni magunkat. …

Miközben azon mérgelődöm magamban, hogy mi a viharvert fészkes fenének kellett az én cipőmbe is pottyantania valamit a Mikulásnak, izgatottan nyitom ki a nevemre címzett legújabb borítékot, amiben a brendnyú védettségi igazolványom lapul. Mert ugye új lett a személyim, szóval erre rögtön lapot húznak, meg sikerült magamba fogadni egy pfájzer covidgyalázó vakcinát, aki most kő papír ollót játszik bennem a két cuki asztrazenekámmal. …