Az elmúlt két hétben lelkes és lelketlen önkéntes és fizetett propagandista (ezen a ghandistán elméláztam kicsit, hogy lehetne a béke hírnöke is, de közben nem), zaklatott válogatott módszerekkel, akik előre felvett szakszöveggel tolták az arcomba, hogy aki hazafi, az felmegy ünnepelni a fővárosba március 15.-n. …

Nem tisztem a református lelkészből lett politikusokat, mint jelenségeket minősíteni, hiszen aki komolyan veszi keresztyén elhívását, az bizonyára sokat szenved a politikai teher alatt, aki pedig teljesen feloldódott abban a közegben, az magában hordja büntetését. De! Vannak olyan pillanatok, amikor megdöbbentő tetten érni azt, amikor a politikus kilép a szerepből és megvillan az evangéliumnak egy-egy döntő igazsága, ami aztán furcsa vihart kavar a hallgatóságban. …

A falusi plébánoshoz elmegy az egyik falubeli leány, hogy megvallja neki gyónás közben a bűneit. El is mondja, hogy tényleg igen nagy bűn terheli a lelkét, mert ő bizony lefeküdt a gazdatiszt fiával, mikor még megsincsenek esküdve, s nem is nagyon lesznek, mert ugye az pont annyira nem akarja őt elvenni, mint amennyire ő nem akar hozzámenni. A pap nyugtatja, hogy most már mindegy, ne pánikoljon, hanem szépen, ahogy illik egy gyónáskor, mondjon el mindent és könnyítsen a lelkén. …

Talán nem is kellene magyaráznom, pláne az elmúlt napok történéseinek fényében, hogy mennyire fontos tartozni valahová. Az egyszerű hétköznapokban talán nincs is különösebb értéke annak, hogy melyik nemzethez vagy családhoz tartozom, vagy éppen melyik városban lakom. Aztán jön egy fordulat, és csak azért, mert az országom vezetői rossz döntést hoztak, én magam is tiltólistára kerülök, befagyasztják a bankszámlám, korlátozzák az utazásom stb. …

A napokban mindenki a maga egyszerű módján próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlan, és megemészteni a megemészthetetlent, sajnos már az ötödik napja tart az őrületnek ez a felfoghatatlan verziója. Aztán ugye van, aki pánikol, van, aki duzzog, mások próbálnak magyarázatot találni a háborúra, megint mások feszültségüket a szokásos fanyar humorral oldják meg. …

Ültem az ágyam szélén és döbbenten néztem magam elé, a szemembe könnyek szöktek, a gyomrom gombóccá szűkült, s valahol nagyon mélyen hangtalanul üvöltött bennem az a nagy „MIÉRT?!”. A telefon kicsúszott a kezemből, a padlón koppant nagyot a képernyőn a szalagcímmel: Putyin lerohanta Ukrajnát. …

Szerintem nem az-az egzisztenciális válság, amikor nem fizetik meg amit csinálok, vagy amikor veszélyeztetve van a megélhetésem, hanem amikor nem látom értelmét annak, amit éppen teszek, vagy csinálok, vagy, hogy egyáltalán létezem. Ha elmúltál már tizennyolc és veszed magadnak a bátorságot, hogy egy kicsit elmélyedj a témában, akkor ajánlom neked Chuck Palahniuk …

Nem akarok az eretnekek sorsára jutni, de meg vagyok győződve, hogy vannak olyan Szentírás részek, amiket módszeresen félreértünk, vagy csak maradunk a felszínes értelmezések mellett. Nyilván azért, mert azzal nem kell dolgozni, hiszen amit atyáink atyáinak atyái megmondtak, az úgy van! Ez ilyen egyházi szörnyűség, azt hisszük, hogy, csak azért mert régóta mondják, meg sokan mondják, meg hangosan mondják, akkor már igaz lesz valami. …

Azt gondolnánk, hogy Jézus Krisztus közelében a lehető legcsodálatosabb dolog, ami történhet velünk, az-az, amikor egyszer csak meggyógyulunk. Amikor egy-egy életbetegségünkre egyszer csak gyógyír érkezik, amikor egy-egy hiányunkra, végre kapunk válaszként valamit, amire nagyon-nagyon vártunk. Amikor a kis életnyomorúságunk egyszer csak enyhülni és szűnni kezd, az ő csodálatos és csakugyan gyógyító érintése nyomán. Ennek a rövid kis epizódnak lehetne ennyi is az összefoglalója: Jézust elég megérinteni, s ennek előfeltétele, hogy érintés-távolságba, helyesebben közelségbe kell vele kerülni. …