Sohasem gondoltam volna, hogy arra is vigyáznom kell, hogy mit hallok meg! Az, hogy mit mondok, az teljesen természetes módon az én felelősségem, hiszen tudatosan formálunk szavakat, nem lehet „véletlenül” beszélni. Az, hogy mit teszek, az is többnyire az én felelősségem, na de hát a hallás, az nem ilyen, nem irányított, automatikus, vagy hallok, vagy nem?! Vagy nem? Kezdek elbizonytalanodni, mert nem nagyon értem, hogyan is

Vannak dolgok az életben, amik szinte mindenkinek „alapból” mennek. Vagyis nem szükséges hozzá semmiféle előképzés, előzetes ismeret, nincsenek előfeltételek. Illetve, valahol ott válik el a normális a nem teljesen normálistól, hogy ezek a dolgok mennek-e csak úgy, „alapból”. Ugyanakkor, vannak dolgok, amikhez már kellenek előfeltételek, előzetes ismeretek, mert ezek nélkül nem, vagy csak rosszul fog menni minden. …

Csak képzeld el azt a már-már mennyei állapotot, hogy csakis és kizárólag azok a rokonaid, akik megérdemlik, akik rászolgálnak, akik úgy is viselkednek, ahogyan azt a rokoni kapcsolat és rokonsági fok meghatározza. Vagyis, nem az a testvéred, aki annak születik, hanem aki úgy is viselkedik, ahogyan egy testvérnek kell. Nem az-az apád vagy anyád, aki biológiailag ebbe a kategóriába kizárólagosan tartozik, hanem, aki tetteivel bizonyítja (nem DNS vizsgálattal), hogy megérdemli az apa és anya kategóriát. …

Annyi mindent, sőt, mindent meg lehet bocsátani, egyetlen egy dolgot kivéve. Ezt mondja Jézus Krisztus, nem rád és nem rám gondolva, hanem önmagára nézve. Magyarul ez nem arról szól, hogy te és én mit tudok vagy nem tudok megbocsátani, hanem arról, hogy mi az, amit az embernek nem lehet megbocsátani. Megfeszíteni, leköpni, megalázni az Isten Fiát a világ előtt? …

„Lóga lába, lóga, nincsen semmi dóga, mert ha dóga vóna, a lába nem lógna.” imigyen szóla nem a Zarathustra, hanem a gyermekének, ami ha mást nem, azt biztosan jelenti: csak az nem csinál semmit, akinek nincsen dolga. Magvas gondolataim után jöjjenek a „magvtalanok” 🙂 🙂 :). A Krisztus követés nem láblógatás, nem semmittevés, hanem kőkemény meló és küzdelem. …

Van ebben valami mélyen megindító és félelmetes, ahogyan a tömeg Jézushoz közelít. Most nem jut eszembe más, mint a Jézus Krisztus Szupersztár idevágó jelenete, amikor változik a zene hangneme, és az egyesével nyöszörögve csordogáló hangok szépen-lassan üvöltő kórussá olvadnak össze. Ott Jézus menekül, majdnem megfullad, próbál valahogy kikerülni a nyomorból hozzá kiáltók szorításából. …

Itt most nem a „Nagyságos és tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Baradlay Kazimir úr, örökös és valóságos aranykulcsos és sarkantyús úr; ura nagy földeknek, falvaknak és városoknak, szíveknek és véleményeknek; vezére és hét-választófejedelme a leghatalmasabbak szövetségének… a valódi Dalai Láma” unokáiról lesz szó, hanem rólunk, egyszerű emberekről. Mert sajnos, ma nagyon sok emberben kőszív dobog …

Az a legjobb, amikor a nosztalgiáról kezdek el nosztalgiázni, már, ha egyáltalán lehet ilyet. Mindezt csak azért, mert életem egyik nagy film élménye a Wallander című BBC krimisorozat volt, amiben Kenneth Branagh hozta zseniálisan a skandináv rendőr karakterét. …

Egy kis kalandomat hadd osszam meg veletek, „Én és a villanyszerelés” címmel. Ez amolyan hős eposz lesz, így kéretik nem lenézni e történet főhősét, ez esetben: engem. Adott egy éjjeli fény (ez egy konnektorba dugható egyszerű lámpa, ami arra szolgál, hogy este ne ess hasra, ha netán próbálsz a mosdó felé bandukolva éjszakai túrázni, illetve, hogy ne üvöltsön a gyerek, ha nem szeret sötétben aludni) és a kezdő villanyszerelő.  Szóval fogom az éjjeli fényt, bedugom a konnektorba, de semmi. …