Ki az abszolút gyáva? Akitől még az árnyéka is fél! 🙂 Ezt most sikerült kiszülnöm magamból, de ha másnak nem, nekem akkor is tetszik. Persze tudom én, hogy az abszolút gyáva az, aki nem meri felvállalni magát, mert még önmagától is fél. Van ilyen. Egyre több, hiszen egy olyan korban, amikor az előttünk lévő példák is csupa megjátszott és eltúlzott emberkarikatúrák csupán, ott nehéz bárkinek is vállalnia magát.

Akkor, amikor Isten nélkül élem az életem, akkor nincsenek nagy belső feszültségek és vívódások, elég egyszerű minden. Néha választhatok a dolgok között, néha csak viselem a tetteim következményeit, viszonylag egyszerű képletek alapján működik minden. Vagy szomorkodom, vagy örvendezem, vagy gazdag vagyok, vagy szegény, vagy az enyém minden, vagy tényleg nincsen semmim. …

Fiatal pár ül velem szemben a kávézó egyik csöndes sarkában, beszélgetünk, tervezgetnek. Már jó ideje együtt élnek, egy lakásban, közös élet, mindenük megvan, amit én házasságnak hívok, persze ők még nem, ezért is jöttek hozzám. Vesszük sorba a kérdéseket, a témákat, közös lakás, közös célok, közös számla, minden közös. Amikor rákérdezek arra, amire csak csöndesen szoktunk rákérdezni, boldogan mondják, hogy …

Egyszer egy házibuliban, hogy nem, hogyhogy nem, összeakadt három rendes, kedves, egy gyülekezetbe járó fiatal lány. Bizonyára mindhárman meglepődtek, hogy a többiek is ott vannak, ebben a nem éppen rendes, kedves buliban. Így, hogy leplezzék szégyenüket, gyorsan kitalálták, hogy felmennek a felső szobába, és megvallják egymásnak titkos és szégyenletes bűneiket, így kötve egymással örök szövetséget. …

Látjátok, kik a szátokat tátjátok, és ti is, akik észre sem veszitek, hogy valójában mik is vagyunk! Az emberiség létezést kutató kérdésére, a „mik vagyunkra” íme a válasz, bizony por és hamu vagyunk. Ahogyan a Gladiátorban Maximus mondja, csak árnyék és por, átmeneti, kicsi, kevés. Mennyi lehetőséget teremtett már nekünk az Isten arra, hogy felismerjük a helyünk, kezdte Ádámmal, aki nem találta a helyét. …

Kellemes nyári délután, igazi pesti hangulat, háttérben nyüzsgés, előttem a frissen tálalt caffe au lait gőzölgő zamatos varázsa. A téma ő és én, kivel mi van, hogy is állunk, na és persze a világ, amiben élnünk és szolgálnunk kell. Szó szót, story storyt követ, míg el nem jutunk addig a pontig, ami után sem köpni sem nyelni nem tudok, s leginkább a számban maradt félkortynyi caffe au lait éreztette velem, hogy valamelyiket csak tennem kellene.

Kicsit visszarepülünk a múltba, egészen 1977-ig, amikor is New Yorkban áramszünet volt. De nem gyengén, hanem teljesen és tényleg. Este 9:30 környékén minden elsötétült, leálltak a metrók, a légkondik, a gyárak, az intézmények is csak egy darabig bírták a saját generátoraikkal. Közel hétmillió ember maradt áram nélkül, s várta a sötétben, hogy majd történik valami. …

Kicsit félek srácok attól, hogy le merjem-e írni, mert mindig bajban vagyok, amikor elkezdem ezt a : „amikor én még kissrác voltam” monológot. Egyrészt mert én is utáltam, amikor nekem ezzel jöttek, meg abban sem hiszek, hogy érdemes messze menő következtetéseket levonni a „bezzeg az én időmben” kezdetű népénekekből. …

Egyszer az egyik nagy kedvencemtől olvastam egy megdöbbentő mondatot, s mivel szoktam neki hinni, hát ezt is elhittem, de nem ment le egyszerűen a torkomon. Azt írta az én gurum, hogy számos utazása és kalandozása során gyakran találkozott a Lélek itt felsorolt gyümölcseivel, de szinte mindig keleti – főleg buddhista – környezetben. …