Ahogy nagyon elmésen a családunkban szokták mondani a sokat látott emberekre, most én is úgy vagyok magammal: Voltam én már minden, csak talán még akasztott halott nem. Ez utóbbi nem is pálya egyelőre, de ha belegondolok, mennyi mindent kell csinálnia az embernek, igaznak érzem a mondást. Amikor még gyakorlatban is kacérkodtam a pedagógus élettel, egy órán arról győzködtem a gyerekeket, hogy merjenek a Bibliáról máshogyan gondolkodni. …

Ha igazán szeretek valakit, akkor figyelek rá, akkor lesem a kívánságait, akkor a lehető legjobbat akarom neki, akkor szinte minden mindegy és mindenki mindegy, hiszen arra a személyre fókuszálok, akik szeretek. Ha igazán szeretek valakit, akkor arra különleges időt és különleges figyelmet szánok, hiszen meg akarom mutatni, ki akarom fejezni a szeretetemet. Olyan ez, mintha belenéznénk egy távcsőbe, amit a szeretett lényre irányítunk …

Próbálom leporolni ezt a poros témát, de nem megy egyszerűen, talán azért, mert vastag rétegben rakódott le a por, meg amúgy is allergiás vagyok rá. Ha nem vagy allergiás a porra, akkor nem tudod, hogy mennyire lehetetlen a helyzet. Mert ugye a baj azzal van, hogy ezek a kis poratkák milliószámra találhatók a lakásainkban, akik megeszik a lehámlott bőrünket, nem is láthatóak, mikroszkóp alatt meg egy Ridley Scott film főhősére emlékeztetnek. …

Az embereket nem nagyon érdekli az, amit tudunk, míg meg nem tudják, hogy mennyire törődünk velük. Ez fontos. Mert a legtöbbször itt szúrjuk el. Jövünk a nagy puffogtatott igazságainkkal úgy, hogy semmi empátia nincsen bennünk. Volt szerencsém egyszer egy hétig hallgatni napjaink egy bizonyos kegyességi körének népszerű sztárprédikátorát, aki lehet, hogy az úrjézuskrisztust mindennél jobban szerette

„Credo in unum Deum…” kezdődik így az a hitvallás, amit ünnepekkor a keresztyének és keresztények akár közösen is tudnak mondani. Templomokban ünnepélyesen hangzik fel sokak szájából az, hogy „Hiszek”, s aztán buzgón elsorolják – ki milyen részletességgel -, hogy mi is hitüknek a tárgya. Kinek az „Egy Isten”, kinek a „Három”, kinek az „egy ember”, mert ugye mindenkinek van hite, egy modern és keresztyén Európában pláne. …

Kevés megdöbbentőbb dolgot tudok a Szentírás lapjaiból idézni, mint ezt a rövid kis mondatot: „Kinevették őt!”. Mi baj van abból, ha valakit kinevetnek? Hiszen nap, mint nap megesik velünk, legyünk akár cselekvői, akár elszenvedői ennek a történetnek. Kinevetünk, és kinevetnek. Harsányan vagy csak halkan az orrunk alá kuncogva, s csak ízlés kérdése, hogy ki mit bír el ezen a téren. …

Lehet, hogy sokan mondták, nekem az R.C.Sproul verziója tetszik a legjobban, mert annyira megnyerő mosolya van miközben erről beszél, hogy én hinnék neki, ha nem lennék már elkötelezett keresztyén. Szóval az, amit sokan mondtak és amiből nekem az R.C. Sproul verzió tetszik a legjobban az így hangzik:

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért is utasítják el az emberek Jézus Krisztust és a benne felkínált szeretetet?! Miért nem kapaszkodnak bele ebbe a csodálatos lehetőségbe?! Vagy miért van az, hogy míg egyesek képesek életformáló erőként kezelni a Krisztusban felkínált megváltást, addig mások igen magasról és igen csak tesznek reája. Most nyilván tekintsünk el azoktól az esetektől, amikor a magukat keresztyénnek vallók mutatnak rossz példát, vagy tesznek valami riasztót a külvilág számára. …

Talán te nem is ismered ezt a szót, mert ma már nem nagyon használják, vagy ha használják is, lényegi jelentését már réges-régen elvesztette. Egy időben még volt olyan, hogy lehetett az Istent káromolni, mármint büntették azt, ha valaki verbálisan vagy tettlegesen bántotta az Istent. Ez volt a blaszfémia. Aztán persze szépen lassan rájöttek az emberek, hogy az Isten nem szorul védelemre, őt nem lehet sem megbántani sem bántani, így nem is kell megvédeni. …