Látszik, hogy nem messzire Széphalomtól pottyantott le a Mindenható, így én is igyekszem a nagy nyelvújítók nyomdokaiba lépni, s amúgy is csodás anyanyelvünket új kifejezésekkel gazdagítani. A mi családunk már csak ilyen, nem én vagyok az első nyelvújító forradalmár. Sohasem fogom elfelejteni a jelenetet, amikor a Scrabble-ből majdnem győztesen kikerülő öcsém arról győzködött minket, hogy az általa kirakott „csőkéknyál” szó teljesen értelmes és hasznos alkotója a magyar nyelvnek. …

Ha azt mondom, hogy kifejezetten rossz úszó vagyok, akkor azzal még nem mondtam el mindent. Nekem kimaradt a víz nagy és mindent elsöprő gyerekkori élménye, habár valami dereng egy iszapos tófenékről, meg egy kék szandálról, de nem igazán tudom összerakni ezeket az emlékképeket egy értelmes egésszé. Szóval nem a víz a lételemem, éppen ezért az évek során gazdagodtam olyan védelmi eszközökkel, amik egy felnőtt férfinál szinte kötelezően jelen vannak. …

Teljes sötétség, nyomasztó éjszaka, már alig várod, hogy vége legyen ennek az egésznek és végre jöjjön a nappal, a másnap, a pirkadat, ami egyben jelenti az új reményt és az új esélyt is. Van ebben valami kedves naivitás, valami gyermeki báj, azt hinni, hogy az, ami ma rossz volt, az majd holnap jobb lehet. …

Csak annak magyarázom, aki nem olvasta és nem látta a Harry Potter széria első epizódját, hogy mit is tud Edevis tükre. Van rajta egy felirat, ami így hangzik: „Edevis amen ahze erkyt docr amen”. Ami visszafelé olvasva, helyes tagolással így hangzik: Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé! Mert Edevis tükrébe, aki belenéz, nem azt látja csak, ami a tükör előtt áll, hanem azt, amit a tükörben látni szeretne, szíve legtitkosabb vágyát. …

“…és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására, de íme, nagyobb van itt Jónásnál!” (41b) Épp egy zseniális ifjúsági fesztiválon próbáltam megküzdeni az eső okozta zajjal, aminek feltett szándéka volt, hogy nem fog hagyni aludni egészen hajnalig egy nagyon fárasztó nap után. Ilyenkor imádkozol, hálát adsz, sorra szeded a napi történéseket és szépen […]

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tirekifis áhítat, ahol belebocsátkoztunk a barátunk barátja barátjának Allah elé való kerülésének bonyolult kérdésébe. Legalább annyira bonyolult az ügy, mint az előző mondat, s mi valahogy úgy keveredtünk ki belőle, hogy az ember vagy egész életével az Istenhez tartozik, vagy nem. Erre aztán jött hideg is, meleg is, főleg azért, mert mi is írtunk a melegségről, s meg is kaptuk kritikaként, hogy nem lenne szabad így viselkednünk …

Egyszer egy nagynevű cég igen ideges természetű főnöke az egyik fiatal újoncot kérdezgeti életről és halálról. – Te János, ne haragudj már, hogy megkérdezlek téged, de hiszel te a halál utáni életben? – Sajnálom Uram, de nem hiszek. – Hajajj – sóhajtott fel a főnök. – Azért még egyszer megkérdezem. – Te János, hiszel te a feltámadásban? – Sajnálom Uram …

Általában amiben Sir Anthony Hopkins szerepel, az csak jó lehet, vagy – pontosan a címben szereplő film hatására – ő biztosan jól alakít. Minden szerepben hozza a tőle elvárt többletet, jól játszik papot is, megszállt papot is, még akkor is, ha a Rítus nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Persze én mindig többet látok mindenben, a nagyon rosszból is ki tudok valami jót magyarázni, de most tényleg nem akarok. …

Az élet egyik legnagyobb illúziója, hogy nem kell igát hordanunk és nem kell terhet cipeljünk. Valahol valaki elhitette velünk, velünk emberekkel, hogy lehet úgy élni az életet, mintha nem lenne felettünk senki. Az első emberpár ezt kapta a kísértőtől, ezt a dilemmát emelte be a nagy kételkedtető a rendszerbe: