Valamelyik nap a gyerekeim bedobták az ötletet, hogy egy közös tévézés bele kellene férjen az életünkbe. Na, most ugye ez nem is olyan egyszerű, még akkor sem, ha én bármit megnézek velük, mert ők ketten már nehezebben egyeznek, nyilván a lányos és fiús vonal küzd egymással. Úgyhogy, maradt a tuti biztos megoldás, most nem Bud Spencer, hanem Terence Hill szegezett minket a képernyő elé. …

Épp a MAN püföli el a CHE-t (hölgyeknek és nem focirajongóknak a teletext 323. oldalán feliratoztuk az előbbi rövidítést, ami két focicsapatot takar…), és ahogy így fél füllel hallom a meccs hangjait, már várom, hogy a riporter felkiált: Micsoda balszerencse! Öngól! Mert nincs nagyobb balszerencse, mint az, amikor a játékos véletlenül – nagyon elvetemült esetben szándékosan – a saját kapujába rúgja a labdát. …

Én sohasem akartam mindenkinek minden lenni. Éppen elég abban a pár szerepben hiteleset alakítani, amiben benne vagyok. Legyek jó férj, törődő édesapa, figyelmes munkatárs, következetes főnök, korrekt beosztott, naprakész tanár… az apróbb mellékszerepeket most nem is említem. Persze ezekért sem kapok Oscart, de azért néha kihúzom magam, hogyha nem is mindenkinek minden, de az enyéimnek az voltam, ami kellett, hogy legyek. …

Ma nagyon kategorikus leszek. Nem mintha máskor sok esélyt hagynék, de ma az apostol is morcos… kicsit, így ma a magyarázó is az lehet. Jaj nekem… gondoltuk már egy párszor. Egy nehéz helyzetben, akkor, amikor elhagyott a szerelmünk, amikor elvesztettünk valakit, amikor azt éreztük, nincs tovább. Jaj nekem, ha… ezt akkor mondtuk, mondjuk, amikor valami óriási hülyeséget csinálunk …

Van valami varázsa a nagy dolgoknak, vagyis azoknak, amiket annak gondolunk. (Nem, most nem arra gondolunk. 🙂 ). Szeretünk vagy szeretnénk nagyot tenni vagy nagyok lenni. Nagy házak, nagy autók, nagy bicepszek, csakhogy a legnépszerűbbeket említsem. Karrier, pénz, hatalom, mind-mind a nagyság egy furcsa arca, és mégis egy-egy csöndes pillanatban feltesszük a kérdést: tényleg ezekre vágyom? …

-Doktor Úr, súlyos? – Az! – És halálos? – Az! – És mondja Doktor Úr, mennyi van még hátra? – Tíz! – Nem értem Doktor Úr, év vagy hónap? – Kilenc, nyolc, hét, hat…! 🙂 🙂 🙂 Van magyarabb is: „… életét így tengi által, bár apái nékie, mindent oly bőven hagyának, soha sincsen semmije. De ez nem az ő hibája, Ő magyarnak születék, s hazájában ősi jelszó, ej ráérünk arra még!” …

Kedves Keresztyének! Sokat gondolkozom mostanában mi a baj veletek, miért hanyatlik a keresztyénség, miért nem szimpatikus egyre több embernek az-az ügy, amiért én komoly erőket mozgattam meg. Talán még emlékeztek, Isten Fiaként keresztre mentem, csakhogy helyre állítsam az ember és az Őt Teremtő Isten kapcsolatát. …

A nagy hadvezéreknek fel kell ismerniük, hogy mikor szenvedtek vereséget. Hiszen a vereség nem az, amikor már mindenki halott, sérült vagy megfutamodott. Persze vannak kivételek, egyszer-kétszer előfordult, hogy a spártai háromszáz esete ismételte magát a történelem színpadán. De a legtöbb esetben fel kellett és fel kell ismerni a vereség pillanatát, vagy ha úgy tetszik, azt a pillanatot, amikor be kell dobni a törölközőt. …

Fiatalkorom kedvenc olvasmányai közé tartoztak azok a regények, amelyek az emberiség egy-egy hősies korszakából ragadtak meg férfias pillanatokat. „ A kőbaltás ember ”  vagy a „ A nagy indiánkönyv ” egyike volt azoknak az olvasmányoknak, ahol az ember belepillanthatott a hősök mindennapjaiba, ahol megtapasztalhatta mit is jelent férfinak lenni. Egy olyan döbbenetes jelenetet akarok kiemelni, ami engem lenyűgözött és egyszerre félelemmel is eltöltött. …