„Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az őrégen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?” (Petőfi). Még szemléletesebbé téve az alapdilemmát: emlékszem arra, amikor középiskolás koromban valami galádságot követtem el a családomban fennálló polgári rend és erkölcs ellen. …

A világ egyik legfurcsább képződményében van a világ egyik legfurcsább képződménye, az Izrael államban fekvő Holt-tengerre gondolok. Mert ugye egy kis történelem tudással megállapítható, hogy Izrael állam elég furcsa képződmény, aki pedig egyszer is megpróbált úszni a Holt-tengerben, az bizonyára tapasztalta, hogy legalább annyira gyönyörű és életveszélyes, mint az ország, ahol fekszik. …

Egyszerre kihívás és öröm legidősebbnek lenni a testvérek sorában, s kicsit olyan ez, mint közszereplőnek lenni, egy idő után állni és bírni kell a kritikát! Persze minden kritika éppen annyira vicc, mint amennyire komoly, akár a tartalmát, akár a stílusát tekintve, ezért ma már nagyon tudom élvezni amikor a testvéreim rajtam próbálják ki a humorukat és páratlan kritikai érzéküket. …

– Miről lehet megismerni a kéjgyilkost? – Döglenek utánna a nők! ” Ezt még tudnám fokozni, de ma inkább ennek egy kis szeletére szeretnék csak koncentrálni, arra, ami egészen a miénk, egészen speciális. – Miről lehet megismerni a reformátusokat? A válasz van annyira izgi és vicces, hogy foglalkozzunk vele, igaz ez a válasz nem annyira egyértelmű, mint a halott nők a kéjgyilkos után. Illetve lehet, hogy a kérdést kellene módosítani. …

Biztos van köztetek olyan, aki nagyobb John Woo rajongó, mint én, így nem égetem magam azzal, hogy végeláthatatlan fejtegetésekbe megyek bele filmjeivel kapcsolatban, egy a lényeg, szeretem. Már ha csak az Ál/Arc megrendezésére gondolok, akkor is respect, a korábbi filmjeiről nem is beszélve. Woo azért zseniális, mert a rengeteg igényes akció között, mindig van egy-egy bújtatott szál, ami elgondolkodtat, ami kizökkent, ami kicsit megállásra késztet. …

Egy nyaralás alkalmával teljesen véletlenül csöppentünk bele egy olyan falunapba, ahol a főszerep semmi másé nem volt, mint a gasztronómiáé. És ebben az esetben nem költői túlzás ezt a szót használni, mivel szinte minden ami ott sült és főtt, az maga volt az íz és a zamat. Felső-Tisza vidékéről kerültek elő a válogatott finomságok, igazi házi rétes, a pecsenyesütő válogatott sült remekei, egy kis falusi nőegylet lángosai. …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy templom, egy olyan hatalmas, olyan sudártornyú, amibe akár három falu is beférne, közben meg csak egy falu sem járt bele. Az a templom tele volt üres padokkal, mindegyikre kicsi réztáblán rá volt írva azoknak a neve, akik már nem ülnek azokban a padokban. Ebben a templomban minden vasárnap felment a fekete ember a szószékre, beszélt, legtöbbször magának, meg annak a kevésnek aki ott volt. …

Általában az igehirdetések első pár perce szokott csak meglenni nekem, aztán elindulok, kalandozok, s saját utat járok be. Kevés olyan igehirdető van, aki képes a figyelmemet hosszú időn keresztül lekötni, ezért is volt számomra érdekes, hogy Tim Keller szinte minden szavára emlékszem. A new yorki Redeemerben volt szerencsénk hallgatni őt, teológiailag mély, stílusában mai, élvezetes és szemléletes volt, sok hozzánk hasonló fiatal hallgatta őt. …

Szoktál emlékezni bárminek is az ízére? Csak azért kérdezem, mert annyi fontos emlékünk van, dallamok, érzések, gondolatok, de érdekes, hogy az ízek sok embernél nem igazán maradnak meg. Talán azért, mert az életben sem mindenki tartja fontosnak az ízeket, vagy nem eléggé tartja fontosnak azokat. A legsanyarúbb személyes példám egy olyan film, ami engem teljesen kiakasztott, főleg azért, mert semmi köze nem volt ahhoz, amit a címe sejtetett. …