Biztos vagyok benne, hogy még azok is ismernek egy-két dallamot és szöveget az István a király rockoperából, akik amúgy nem csípik a műfajt, vagy a szerzőket, vagy nem igazán érintette meg őket annak a kornak a szelleme. Az én generációm betéve tudja az egészet, ha lehetne, akkor önmagammal énekelném el két szólamban azt, amit az ősbemutatón Varga Miklós és Sebestyén Márta énekelt. Érdekes módon a legkarakteresebb dalok nekem a Solt, Sur és Bese főurak élcelődései. …

Megfáradva és megtörve szemlélem lakhelyem vendéglátóhelyeinek evolúcióját, ami azért is fárasztó, mert általában a színvonal pont olyan mértékben zuhan, mint amilyen mértékben az árak növekednek. Szóval az egyik ilyen évente csődbe menő és más néven újra nyitó étteremben lettem figyelmes a rendszeresen ismétlődő felkiáltásra: „Jövök!”. …

Nem győzöm azon csodálkozni, hogy a Mindenható Isten számunkra mennyire érthetetlen és értelmezhetetlen módon működik. Persze mindig is tudtam én, hogy amilyen messze van az ég a földtől kb. akkora a gondolati különbség Isten és ember között, de amikor ez konkrétan mérhető lesz az mindig ámulatba ejt. Ebben a mai sztoriban Izrael elmegy háborúzni, s nyilván a jelentős haderő eltörpül azon egyszerű tény mellett, hogy az Úr az, aki garantálja a győzelmet, az Ő jelenléte biztos záloga a sikernek. …

Az ugye úgy volt, hogy egyszer a székely ember családjában igen nagyon megörültek, hiszen vénségükre mégiscsak rájuk tekintett az Isten, no meg dolgoztak is rajta becsülettel, szóval úgy volt, hogy babájuk született, méghozzá kisfiú. Vigyázták is, szerették is, a fiúcska pedig ahogy kell, nőtt, erősödött, ült, mászott, állt, járt, csak valahogy beszélni nem akart. …

Hála legyen a Mindenhatónak, hogy valahogy elkerült az agyvérzés szele reformáció környékén, mert ugye az én fb falamon is megjelentek a „helówin kontra reformációs” idiótaságok. Mert amúgy mindkettő az, legalábbis a nyelvköszörülésnek ezen a szintjén. Mert aki magyar, meg református, az nem ünnepli a démonok, druidák, a gonosz, és a tökárusok ünnepét, hanem reformációt, mert ugye szentek sincsenek, tehát azt sem ünnepeljük. …

Nem is lehetne szebb folytatása a tegnapinak, mint a mai, követve ezzel Mózes negyedik könyvének szerkezetét. Mert tegnap arról volt szó – legalábbis remélem – hogy nem kellene azt a vacak mobilt mindenhová vinni magunkkal, mert néha jogunk van letenni a melót, nem olvasni emailt, csak úgy tenni-venni. Nem tudom nálatok, hogy van, de ha nekem van egy kis „melómeló” nélküli időm, akkor egyből nekiesek annak, amiben elmaradásom van, ami ugye nem szigorúan munka, de valakinek azt is meg kell csinálni. …

Valahol azt olvastam, hogy az ember ma már nem nagyon tud egyedül lenni. Csak úgy. Önmagával kettesben. Amióta megy ez a mobil őrület, azóta mindenhova visszük az infót magunkkal. Még oda, ahová a királyok is egyedül járnak, még oda is elkísér minket az információs kütyü. Megszoktuk, hogy nem kapcsoljuk ki, bármikor elolvassuk, bármikor felvesszük, mert kell a hír, mert aptudét. …

Bele sem kezdek abba, hogy miket dob fel a gugli, ha rákeresel a rutin szóra, de a kémiai vegyülettől, a testépítős infósarkon keresztül el tudsz jutni egészen a nagy tapasztalattal bíró autósiskolákig, ami nem is kis teljesítmény. …

Itt az ideje egy új fogalmat bevezetni az Értem rovat szakzsargonjába, ez pedig nem lesz más, mint a címben is szereplő „méltóságelvűség”. Leszögezném, hogy ilyen szó nincs, helyesebben nem volt, de most mi csináltunk. Lehet, hogy szegény Kazinczy azóta felszántja alulról Széphalmot, de minket most ez sem érdekel, hanem, mint lánglelkű nyelvújítók megyünk előre, boldogan magunkhoz ölelve új szavunk. …