Amikor a nagyfiam még kicsi fiú volt, sokat kérdezett és én sokat válaszolhattam neki. Imádtam ezeket a helyzeteket, mert voltak olyan igazi, őszinte, egyenes kérdései, amire egyszerűen csak egy nagy mosoly, vagy egy nagy ölelés volt a válasz. Mi apák könnyen menekülhetünk el így a cikis helyzetek elől, mert vannak olyan gyermeki kérdések, amikre nincsen válasz. …

Mostanában egyre több emberen veszem észre a csüggedés apró jeleit, sokan fogalmazzák meg, hogy mekkora lúzernek is érzik magukat. Vesztesek, semmi sem sikerül, nagyon nem megy ez az élet nekik. Nem olcsó vígasz, de van az úgy mindenkivel, hogy nem megy. Ezt hívják kudarcnak. Egy olyan társadalomban, ahol mindent a siker mérőfokán próbálunk értelmezni, nem tudunk mit kezdeni a kudarccal. …

Nagyon erőltetett lenne a mai ige kapcsán, az asztalról lehulló morzsák adta apropóba kapaszkodva arról beszámolni, hogy 2016-ban Széll Tamás megnyerte a Bocuse d’Or Europe versenyt. Aki nem tudná, ez a gasztronómiai kreativitás csúcsversenye, az ízek száguldó cirkusza, amit akkor a magyar csapat és séf nyert meg. Persze lehet, hogy nem is annyira nagy szám ez: profi séf, jó alapanyag, szupercsapat, rengeteg gyakorlás. …

Mindenkinek kell valami, ami életben tartja, ami erőt kölcsönöz neki, akkor, amikor élete fogytán van. Amiért megéri felállni, amiért megéri folytatni, amiért az ember összeszorítja a fogát és nekiindul újra. A környezetemben sokféle és fajta életerőt látok, amiket nem kell, hogy minősítsek, hiszen a lényeget mindegyik betölti: erőt ad annak, akinek kell. …

Egyszer olvastam egy cikket, amiben a magyar szólások és mondások eredetét próbálták bőszen kutatni. Meglepett, hogy hány olyan mondásunk van, aminek a gyökerei a Szentírás szövegében keresendők. Persze egyértelmű az elv, ha az ember kicsit utána néz a bibliafordító Károli Gáspár munkásságának, aki a magyar irodalmi nyelv alapjait rakta le bibliafordításában. …

Nem is tudom már pontosan kiről is maradt fenn a sztori, de valamelyik lánglelkű baptista prédikátorról mesélték, hogy vasárnap elmondott egy prédikációt, majd a következő héten szóról-szóra megismételte. Aztán a következő vasárnap megint, majd újra és újra. Egy idő múlva már elege lett a gyülekezet elöljáróinak ebből és számon kérték a prédikátort, hogy nem kellene-e végre egy újabb igehirdetésre felkészülni?! Mert ugye nincs az rendjén, hogy minden vasárnap ugyanaz az igehirdetés hangozzék el. …

Ezt a ma reggeli szösszenetet nem a tükörben látott rémkép ihlette, nem is diétás tanácsokkal lesz tele, nem érdekel sem a háj, sem az elhízás. Sokkal jobban érdekel és izgat a lelki és szellemi tunyaságnak a kérdése. Sokkal veszélyesebbnek tartom a szellemi és lelki restséget, mint a testünk bármilyenféle és fajta elhízását. …

Talán a legismertebb (azért merem lelkifurka nélkül közreadni, mert egy szerzetes mesélte először) litánia az, amikor a szentmise elején a gyakorlatnak megfelelően a kispap ezzel kezdte: – Testvérek baj van a mikrofonnal! Érkezett is rá a felelet, a kötött rendnek megfelelően: – És a te lelkeddel! Nem gondolom, hogy a kispapnak baj lenne a lelkével, de a hagyományaink és szokásaink néha azért igényelnének egy kis utánagondolást. …

Sokan beszélik, hogy szegény diákok, mennyi teher nyomja a vállukat, sok ez az iskola, meg nem is így kellene csinálni, na, majd nemsokára másképpen lesz! Aztán megy az össze-vissza nyilatkozás, cáfolás és ellencáfolás, egy biztos: a terheket csökkenteni kell! A hittan megy, a tesi marad. Mert ugye nincs elég tanterem ennyi vallásnak, meg minek is az, bezzeg a tesi óra, az aztán meg van szervezve és nagyon fontos a jövő nemzedéke szempontjából. …