Azt hiszem, a világot sokféleképen ketté lehet osztani, s akik ezt nap, mint nap meg is próbálják, nem nagyon válogatnak abban, hogy mi alapján tegyék ezt. Nem állok be a világot megosztók sorába, csak felidézem diákkorom egyik nagy megosztását, az elsőre gyerekmese címének tűnő kult zenekar a „Kispál és a Borz” műremekeit. Akkor ilyen egyszerű volt a világot felosztani, volt, aki rajongásig szerette a kispált és volt, aki nagyon nem. Semlegesek nem igazán akadtak. …

Ha netalán arra vetemednél, hogy kitakarítod az életedből mindazt, ami nem odavaló, ami esetleg Istennek nem kedves, akkor íme a recept. Legalábbis az a fele, amelyik biblikus. Először kell hozzá nagy adag bátorság, mert ehhez az egészhez nem elég az, hogy másokkal végezteted el a szent ámde mégis piszkos munkát. Nem spórolhatod meg azt a fajta jelenlétet, ami akkor is kell, ha esetleg sikerül másokat is bevonnod a nagytakarításba. …

„Kávéskanálka. Mindig ez volt a mérték, kávéskanálkába akartak beleönteni mindenestül, persze, hogy kicsurgott a kávéskanálkából.” Szinte napra pontosan négy éves voltam, amikor Illés Endre tollát elhagyta az alábbi idézet, s egészen az öt perccel ezelőtti pillanatig nekem halványlila gőzöm sem volt arról, hogy ilyen nevű ember létezik, s hogy ő írt, nem is akárhogyan. Az idézet sem volt ismert előttem, de ahogy egy korábbi szösszenetben elemeztem, a házi falfirkászom minden látogatásakor megajándékoz egy idézettel. …

Még előttem van a jelenet, amikor Bornemissza Gergely áll dühösen az egri vár egyik bástyájának a falánál és hallgatja, ahogyan a janicsár gyomorzsák vagy nyomorzsák (aki lehet, hogy nem is janicsár) aljas információkat kiabál a várban lévőknek. „Nálad van egy török gyűrű, nálam van egy magyar gyermek…” hangzik az alkuképesnek tűnő sirám, de a várvédők kitartanak, s azzal nyugtatják magukat, hogy ez csak a szellemi és pszichikai hadviselésnek a része. …

Egyszer egy pap délutáni sétája és elmélkedése közben elhagyja a bibliáját egy füves réten. Két nap múlva megjelenik nála egy tehén, becsönget, szájában a könyvvel. – Istenem, csoda történt – mondja a pap és hálásan az égre nézve imára kulcsolja kezét. – Hát ez nem igazán csoda atyám – mondja a tehén. A borító belső oldalán ott volt a neve és a címe, így gyerekjáték volt önt megtalálni. Ezzel el is érkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy kinek mi a csoda és mi nem?! …

Nem szoktam Müller Pétert olvasni, mert ez idáig nem éreztem úgy, hogy rá lennék szorulva és ez nem is Müller Péterről szól, hanem az őt (is) gátlástalanul használókról. Az összes „szabadonalvósmegébredős”, meg „oravecckoejós” fészbúk megosztások, a kamuhíreken alapuló kamuigazságok sajnos ezt is lerombolták bennem. Na de a férfiemberhez a hasán keresztül vezet az út, így rám is rám talált Müller Péter, a szeptemberi csúcs gasztro-magazinon keresztül. …

Amikor utoljára valaki nekem a „Nomen est omen” mondást fejtegette, akkor éppen abban az összefüggésben próbálta velem lenyeletni, hogy a „név az kötelez”. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy amire ő gondol az a „noblesse oblige”, ami azt jelenti, hogy a nemesség kötelez, vagyis egy nemes ember nem lehet egy utolsó paraszt, de ugye ezt nem volt képes már befogadni. Mert a „nomen est omen” sokkal inkább azt jelenti, hogy a név elárul valamit a viselőjéről …

Népszerű téma mostanság a „mamahotel-papabank” kérdésköre, ami ugye az otthonlakó harmincasok szükségszerű és/vagy kényelmes létformájának a pszichológiai szétcincálása. Nem megyek bele mélyen, mert nincs is értelme, de ugye az alap kérdése a témának, hogy mikor és hogyan nő fel az ember, akarunk-e még gyermekek maradni, esetleg meddig és hogyan akarunk gyermekek maradni. …

Nem is tudom, csak úgy elővesz néha ez az érzés, de akkor olyan elemi erővel tör rám, olyan fájóan, hogy muszáj engednem neki. Biztos tudod miről beszélek, ez pontosan az, amikor felteszi az ember magának a kérdést, hogy most akkor én vagyok bolond, vagy mindenki más? …