„Emberfia! Ilyen őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben!” (7.)
Egyszer egy lelkes olvasónk rohant az illetékes püspökhöz kezében az egyik ilyen „értemet” lobogtatva, hogy „rendszerellenes”, meg „fideszellenes”, meg „mindenellenes” is. Ritkán kapunk ekkora dicséretet, mert nagyon el lettem volna szomorodva, ha neki tetszik bármi is, amit itt leírunk, mert az azt jelenti, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk. Vannak ilyen őrállói ennek a csodaegyháznak és mindig is voltak olyanok, akik úgy érezték, nekik aztán meg kell védeni a rendszert mindentől és mindenkitől is. Isten népének azonban mindig is óvakodnia kellett attól, hogy olyan szerepekben akarjon tetszelegni, aminek nincsen köze Istenhez és ahhoz, amilyen szerepet Ő oszt az egyénre vagy a közösségre. Nem az volt király Izraelben, aki így kelt fel reggel, aztán kis koronát font magának valami helyi dudvából és kiabálta, hogy „Király vagyok, Király vagyok!”, hanem az, akit az Isten választott és kent fel királynak. Ugyanígy a próféta, az őrálló sem magának „túrta” ki a szerepet, nem is a magáét kellett mondania, őrállósága nem abban merült ki, hogy politikai érdekek vagy a lebukástól való félelem miatt próbált minden más véleményt elfojtani, hanem azt, annak és úgy kellett mondania, ahogyan Isten rábízta. „Ha igét hallasz tőlem, akkor nem tehetsz mást, mint, hogy figyelmezteted őket, hiszen ezért vagy őrálló.” Nem egy kedves szerep ez, az aktuális politikai rend vagy a nagy „megavallásosrendszerek” nem szokták szeretni azokat, akik mondják, de mivel a megbízás fentről jön, így talán az erő is, meg a bátorság is. Meg talán az önkritika, mert az őrálló mindig ezen kell megmérje magát: a magamét mondom vagy az Istenét? Mert az egyikre nem baj, ha senki sem figyel, de a másikra, az Úréra már – ismerve a végzetes következményeket – jó lenne mindenkinek odafigyelni.
