„A nép örökségéből azonban nem vehet el a fejedelem, hogy ki ne szorítsa őket a birtokukból. A maga birtokából adjon örökséget a fiainak, nehogy elszéledjen népem a maga birtokáról.” (18.)
Az örökséghez ragaszkodni kell. Illik. Nem is tudom. Persze akinek van, annak adatik, akinek nincs, az meg mihez ragaszkodjon?! De az biztos, hogy akkor, amikor az egyik generáció valamit a másikra akar hagyni, vagy akaratán kívül valamit tovább ad, akkor ennek is megvannak a szabályai. A magadét hagyod örökül és sohasem a másét. Mert a más öröksége valójában sohasem lehet a tiéd, így azt adni sem tudod. Se ide, se oda. Ezékiel az Isten embere olyan egyszerű együttélési normákra is figyelmezteti a népet, aki megpróbál visszatalálni ahhoz a rendhez, amit Isten adott nekik, aminek egyszerű „világi” szinten is van értelme. Ne élj vissza a hatalommal, ne vedd el azt, ami nem a tied, rendesen húzd meg a határokat, figyelj a rád bízottakra, ha már másokat vezetsz, akkor igyekezz ebben hiteles lenni. Ilyesmik. Mindezt azért, mert Isten népe nem arról híres, hogy minden eggyel rosszabb ott, mint a környező népek életében, hanem éppen az ellenkezője igaz rá. Vagy kellene, hogy igaz legyen rá. Manapság egyre megdöbbentőbb méreteket ölt a különbség az Isten népe együttélési normái és a nem Isten népe szabályrendszerei között. Egyre többet tanulhatunk a világnak attól a felétől, ami nem önti le kegyes szósszal a sok-sok emberi gyarlóságot, hanem mondja és éli azt, ami van. Sokszor korrektebben és tisztességesebben, mint mi, akiknek a normaképzése lehet, hogy eredendően működőképes, de a gyakorlati megvalósítása már nagyon gyatrára sikeredik. Persze vannak kivételek. Vannak tele templomok, vannak hitükben mélyülő közösségek, de azért gyönyörűen beérik az az egészen egyszerű bölcsesség, hogy a nép, ha nem bánnak vele azon mérték szerint, mint amivel és ahogyan bánni kellene, akkor a nép bizony szépen lassan elszivárog. Nem „rosszfejségből”, hanem azért, mert érzi, hogy kiszorították, nincs már itt helye, elvették az örökségét.
