Önkritika

Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok éélvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. (3.)

Ha hosszan akarnám magyarázni, akkor rávennélek arra, hogy olvasd el Rostand: Cyrano De Bergerac drámáját (ha tényleg erre vetemednél, akkor az Ábrányi Emil fordítását javaslom), vagy annak is azt a részét, ahol Cyrano elmondja híres Orrmonológját. Egy színházi ripacs előadását szakítja félbe Cyrano, akinek az orra meglehetősen nagyra sikeredett a gyártási folyamat során, s valaki, akinek nem tetszik, hogy a lovag elzavarja a csapnivalóan rossz színészt, megjegyzést tesz az orrára. Erre csap le Cyrano, s egy hosszú monológban figurázza ki önmagát, meg az orrát, majd így nyugtázza az egészet: „De hogyha önben annyi lelemény Lett volna mégis, hogy kivágja szépen Mindazt, amit most összehordtam én E díszes, úri hallgatók körében: A kezdő mondat első negyedét Éles kardommal vágtam volna szét! Mert magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el!”. Lovagias erény is lehetne, de most az érett személyiség egyik legfontosabb jellemzője lesz a „magamat kigúnyolni tudás”, vagy csak egyszerűen a kellő önkritika ajándéka és lehetősége. Nem lehet minőségi az a kapcsolat, amiben nem tudunk kritikát megfogalmazni, s így az embernek – e minőségi kapcsolat jegyében – önmaga felé is kritikát kell gyakorolnia. Ha valakit szeretek, akkor érdekel a jelleme, a sorsa és a fejlődése, éppen ezért kell néha kritikát megfogalmaznom. Isten szeret minket annyira, hogy mer minket úgy látni, ahogyan vagyunk. Neki fontos a fejlődésünk, pont azért fogalmazza meg kritikáját, hogy abból számunkra előbb vagy utóbb majd önkritika válljék. Aztán pedig változzunk és fejlődjünk e kritika nyomán és hatására. Ezt élte át Pál, s reménység szerint mi is jó esélyekkel indulunk ebben a kategóriában.

Korábbi áhítatok