„Vigyázzatok: kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, csak azért, hogy lássák azt, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól. Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.” (1-2.)
Nem is tudom hol olvastam, de talán a „reklámok hatása az életünkre” című fejezet valamelyik bekezdésében, hogy a reklámok alapvetően hatástalanok lennének, ha nem lenne bennünk valami, amivel a reklámüzenetek összekapcsolódhatnak. Nem mélypszichológia, de talán tapasztaltad már magadon, ha kicsit nehéz az élet, ha nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy elterveztük, akkor irány „shoppingolni”. Lehet csak egy csoki, vagy egy könyv, esetleg egy ruha és máris jobb az élet. Nincs is ebben semmi rossz, legalábbis egy darabig. A reklámok ügyesen fekszenek rá erre az alapvetően emberi önjutalmazási mechanizmusra, aztán persze már csak a pénztárca szab határt ennek a kis ártatlan öngyógyításnak. Vagy még az sem. Jézus korában nem volt reklám, vagy legalábbis nem abban az értelemben, ahogy ma használjuk. De az önjutalmazás már abban az időben is nagy divat volt. Mesterei, a farizeusok, akik a kegyesnek tűnő élet reklámszakemberei voltak, nap, mint nap megjutalmazták magukat. Mindent úgy csináltak, hogy az a lehető legnagyobb feltűnést, tapsot, vagy éppen tetszést keltse az emberekben. Adtak, amikor látták mások. Imádkoztak, amikor ezzel feltűnést kelthettek. Egyszerű a képlet. Tapsot akartak, megkapták. Azt szerették volna, ha az emberek rácsodálkoznak az ő nagyságukra. Ezt is megkapták. Mindent megkaptak, amire vágytak. De ez a történet csak ennyi. Jézus erre figyelmezteti az övéit. Aki azért csinál valamit, hogy mások „lássák azt”, az tettei jutalmául csak ennyit kap. Mások látják és tapsolnak. De ettől még Isten nem tapsol a mennyben…
