„Isten azonban abban mutatta meg rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (8.)
Vannak olyan lélegzetelállító pillanatok, amikor rácsodálkozhatunk az emberi szeretet és önzetlenség nagyságára. Igaz, ritka pillanatok ezek, de azt hiszem már az is csoda, hogy egyáltalán vannak ilyenek. Olvastam egyszer egy bányászról, aki társával egy bányarobbanás után küzdött a túlélésért, valahol a föld mélyén. A mérges gáz szivárgott, de csak egyiküknek volt gázmaszkja, mivel a másik, a robbanás során elvesztette. Akinek nem volt maszkja, egy háromgyermekes boldog családapa volt, míg a másik egy magányos, lassan nyugdíj előtt álló ember. Ez utóbbi odaadta a gázmaszkját a másiknak, tudva, hogy egy feleség és három gyermek várja otthon, míg őt senki sem. – Rád várnak kint, még élned kell, én nyugodtan elmehetek– mondta a másiknak. Azt gondolom az emberi lélek és önfeláldozás dicső ünnepe minden ilyen pillanat, de ezeknek a legtöbbször nagyon jól meghatározható oka van. Feláldozzuk magunkat azokért, akik megérdemlik. A szeretteinkért bármire képesek vagyunk, még az életünket is kockáztatjuk, ha kell. Ez az emberi szeretet csúcsa. Ha viszont Isten így szeretne minket, akkor az igen nagy gáz lenne, főleg nekünk, de még talán neki is. Ez nem az Isten szeretete, hanem az embereké. Isten egészen máshogyan szeret, szinte oktalanul. Helyesebben szeretetének az oka nem bennünk, hanem egyedül Benne keresendő. Isten azzal mutatta meg a szeretetét, hogy engedte Krisztust meghalni, értünk emberekért. De nem akkor, amikor hihetetlen módon szerettük és tiszteltük Őt, imádkoztunk Hozzá és folyamatos dicséretet zengtünk az Ő háromszor szent nevének. Krisztus akkor halt meg értünk, amikor bennünk semmilyen normális okot nem talált erre a tettére. Akkor, amikor utáltunk, gyűlölködtünk, küzdöttünk, talán pont Ő ellene. És mégis így szeretett és szeret az Isten. Oktalanul…
