„Oktalan dolgokhoz fogok, hogy meglássam: jó-e az az embereknek, amit véghezvisznek az ég alatt egész életük során.” (3b.)
Nem tudom te hogy vagy vele, de én gyűlölöm az értelmetlen dolgokat. Valahogy úgy vagyok bekötve, hogy sokszor nem az a legnagyobb teher számomra, ami történik, hanem az, ahogy történnek a dolgok. Igen tudom, hogy évente kétszer leírom a kedvenc viccem, de az idén még nem volt, meg pont idevág. A székely és a fia vágja a fát az erdőben, egyszer a gyerek odacsap, s jól fejbe vágja az öreget. Az öreg felmordul: – Édes fiam Ármin, oszt ez komoly vót vagy csak úgy viccbű? – Hát idesapám, idegbe jöttem s oszt komoly vót – feleli a fia Ármin, némi bűnvallással a hangjában. – No azért – somolyodott el az öreg – mert viccnek kegyetlen rossz lett vóna! Muszáj tudnunk, hogy mi miért történik, mert aminek nincsen értelme, annak nem nagyon van helye az életünkben. Kategóriákban gondolkodunk, szűrünk, mérlegelünk és aszerint cselekszünk, vagy aszerint kellene, hogy cselekedjünk. Valahogy én hinni akarom, hogy a keresztyén ember sajátja ez a fajta kritikus gondolkodás, az Isten embere képes kell legyen arra, hogy szétválasztja az értelmeset meg az értelmetlent, az okkal és az ok nélkül történő dolgokat. Ennek a szétválasztásnak vagy megkülönböztetésnek a képessége az Istennel való kapcsolatunkban gyökerezik, hiszen Ő mondja ki vagy éppen mondja meg, hogy minek van és minek nincs értelme az életünkben. Ez pedig már a hangsúlyoknak és az értékeknek a kérdése, mi mennyire fontos, minek mekkora jelentőséget tulajdonítok az életemben. Fontos lenne önmagunkat és az életdolgainkat az Istenhez mérni, belőle kiindulva meghatározni a dolgoknak az okát és az értékét, talán akkor sokkal boldogabb életet élhetnénk okkal és nem oktalan…
