„Ha majd sorsvetéssel felosztjátok az országot, és mindenki megkapja a maga örökségét, ajánljatok fel az országból szent felajánlásként az Úrnak egy huszonötezer könyök hosszú és húszezer könyök széles területet! Az így körülhatárolt terület szent lesz.” (1.)
Mit tehet az ember akkor, amikor azt érzi, hogy egy-egy szó már nem fedi le azt, amit egykor régen jelentett? Milyen lehetőségeink vannak akkor, amikor egy fogalom kiüresedik, vagy amikor mi magunk veszítünk el valamit egy-egy fogalommal kapcsolatban? A mai példánk és teológiai gyorstalpalónk főszereplője a nagy evangélikus teológus, Rudolf Otto, aki ma biztosan forog a sírjában látva, hol tart egyháza és a teológiai gondolkodás. Mert ugye most éppen az-az európai trend, hogy amire a Szentírás azt mondja, hogy ne, arra próbálnak olyan fogalmakat gyártani, ami lehetővé teszi, hogy mégis, meg esetleg. Rudolf Otto meg azon dolgozott, hogy mivel a szóhasználatunk és a mögöttes gondolataink megfosztották a szent kifejezést mindattól, amit a Szentírásban jelentett, ezért kell egy olyan szót találni, ami még erősebben adja vissza a lényeget. Így alkotta meg a numinózus műszót, remélve, hogy ezzel hitelesebben adhatja vissza a „szent” és az „egészen más” mögött rejlő Isten végső bizonyosságát. Nem részletezem, csak kiemelem azt, amit Ezékielnek mondott az „egészen, de egészen Más”. Van az életed, annak egy random szelete, vagy az egész. Te egyszer csak fogod, és azt mondod: Na Uram, ez a tiéd. Neked adom, felajánlom, rendelkezz felette, rendelkezz vele, legyen olyan, mint amilyennek szeretnéd. Isten elfogadja, elveszi, az övé lesz és ez a szent. Az, amit Istennek adsz, ami az övé, ami fölött Ő az Úr, ami neki van félretéve és elkülönítve. Amit az Ő jelenléte határoz meg, amit ereje határol körül, ahol az Ő szabályai érvényesek, ahol minden teljesen és egészen más, több és jobb, mint azt képzelhetnénk. Adj hát neki valamit, sőt tudok jobbat: Adj neki mindent!
