„Miként ment be az Isten házába Ebjátár főpap idején, és hogyan ette meg a szent kenyereket, amelyeket nem szabad megenni másnak, csak a papoknak, és azoknak is adott, akik vele voltak?” (26.)
Az a legjobb, amikor a nosztalgiáról kezdek el nosztalgiázni, már, ha egyáltalán lehet ilyet. Mindezt csak azért, mert életem egyik nagy film élménye a Wallander című BBC krimisorozat volt, amiben Kenneth Branagh hozta zseniálisan a skandináv rendőr karakterét. Ennek az egyik zenei fő témája Emily Barker Nostalgia című száma volt, ami hangulata és egyszerűsége miatt a mai napig nagy kedvencem. Vannak ilyen dallamok, amiket az élet legváratlanabb helyzeteiben kezdek el dudorászni, csak úgy, tét nélkül, bele sem gondolva a szövegbe. Mondjuk ilyen a Csendes éj, ma hallottam valakit a postán mellettem a sorban, aki ezt mormogta maga elé. Biztos karácsonyi nosztalgiába esett az illető, gondolom a befizetett csekkek ünnepi összegű költést jelentettek. Miközben ő dudorászott, bennem pörgött a szöveg is, aztán annál a sorvégnél akadt meg a tű, hogy „Krisztus megszabadít!”. Remélem a dúdoló is azért volt ennyire felszabadult, mert éli, tapasztalja a szöveg valóságát. Jézus Krisztus megszabadít, felszabadít, szabaddá tesz. Pontosan úgy, ahogyan akkor ott tanítványait is, akik megszegve a szombati rendelést (egy ágat sem szabad lenyesni, sem gyümölcsöt leszakítani) kalászt téptek azért, hogy egyenek. Volt ebben némi kis nosztalgia is, hiszen Dávid is így csinált annak idején, akkor, amikor a szent kenyereket megette és megetette az övéivel. Az igazi hatalom szabaddá tesz, nem azzal, hogy kibúvót ad a törvény alól, hanem azzal, hogy a törvényt a nagybetűs életnek rendeli alá. Mert végül is a törvény van az emberért…
