„A város kerülete tizennyolcezer könyök. A város neve pedig ez lesz: Ott van az Úr!” (35.)
Igazán jó kérdés, hogy a nevünk játszhat-e szerepet a sorsunk alakulásában? Leegyszerűsítve a jelenséget a kérdés így hangzik: Van-e a „nomen est omen” mondásnak bármilyen valóságalapja?! Árulkodik-e, jelez-e bármit is a nevünk, kell-e, hogy jelentőséget tulajdonítsunk neki? Ha túl nagy merészség a saját nevünket és sorsunkat próbára tenni, akkor csak játszunk el a gondolattal egy-egy magyar helységnév kapcsán. Vajon Csesznek falu lakóinak az életvitele a Pornóapáti polgárok viselkedéséhez hasonlít, illetve mi történhet velem Németlövőben, ha elkezdem énekelni a „Dojcslanddojcslandüberalles-t”?! Netalán a Vas megyei Rum községben isznak-e vizet is vagy Apácatorna nevű faluban csakugyan lehet-e keményen edző szerzetes nőtestvéreket látni?! Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy Karakószörcsökön mit csinálhatnak a véletlenül odatévedt fáradt és kimerült utazóval. Nyilván ezek inkább megmosolyogtatóak, mintsem, hogy bármilyen messzemenő következtetést vonjunk le ezekből a helységnevekből. Mégis azt kell gondoljam, hogy vannak olyan esetek, amikor a név valami olyasmit jelent, jelöl vagy sejtet, amire nem tudunk és nem is szeretnénk rálegyinteni. Ezékiel könyvének utolsó mondata legalább annyira mellbevágó és megdöbbentő, mint mondjuk a Jónás könyvének utolsó pár szava a régi Károli szerint. Az a világunk megdöbbentő tapasztalatát kürtöli világgá: „Barom is sok van!”, míg emez a reménységet tartja életben: „A város neve pedig ez lesz: Ott van az Úr!” Amikor Isten helyre állít mindent, amikor véget ér a nagy háború, amikor a választott nép végre békére és otthonra lel, akkor a városnak a neve ez lesz: Ott van az Úr! Isten végső terve ez: nem végtelen messze lenni tőlünk, hanem ahogy egyszer Krisztusban már a lehető legközelebb jött hozzánk, úgy maradni velünk örök közösségben.
