„Így kell tenni a hónap hetedik napján a tévedésből vagy tudatlanságból vétkezők miatt, és így végezzetek engesztelést a templomért” (20.)
Régi latin mondás, hogy „A törvény nem tudása nem mentesít.” (IGNORANTIA IURIS NON EXCUSAT), amit anélkül, hogy túlmagyaráznánk érdemes azért kicsinykét részletezni. Mert csakugyan attól, hogy én nem tudom mondjuk egy országba költözve, hogy mekkora adót kell fizetni, ettől még be kell fizetnem, vagy a büntetést is, ha esetleg elmulasztottam volna. Ha nem akarunk egészen rómáig időutazni, akkor érdemes megnéznünk a tavalyi év egyik megdöbbentő sztoriját, amikor egy amerikában lövöldöző gyerek szüleit is bűnösnek találták (megjegyzem ez volt az első ilyen ügy) a gyermekük tette miatt, méghozzá nem szándékos emberölés vádjában. Vagyis, a szülők nem akadályozták meg a gyereket abban, amit tenni készült, tehát vétlen vagy tudatlan, de mégiscsak felelősek azért a szörnyűségért. Egy olyan társadalomban élünk, ahol a felelősség kérdésköre sokkal bonyolultabb annál, mint amit a korábbi jogi kategóriák szerint gondoltunk. Pedig úgy tűnik, hogy Ezékiel vagy éppen Mózes és a velük egészen társalgási szintű beszélőviszonyt ápoló Jó Isten ezt az egészet sokkal egyszerűbben és egyenesebben „intézte”. Mert ott is igaz volt, hogy az, aki tudatlanságból vét Isten törvénye ellen az éppen úgy vét ellene, de az is egyértelmű volt, hogy jár nekik a lehetőség a megbocsátásra és a feloldozásra. Ami ugye azzal kezdődik, hogy megvallja azt, hogy vétkezett és kéri a bocsánatot, esetleg megfizeti az okozott kárt, vagy jóváteszi a jóvá tehetőt. Az áldozatot érte is bemutatják, mert bűnös, de közben nem szándékosan az. Mindenkinek jár az engesztelés, mert mindenki vétkezett. Ez az evangélium. A kérdés csak az, hogy mit kezdesz vele? Mert a különbség nem abban van, hogy valaki tudta vagy nem tudta, hanem, hogy miután kiderül, hogy bemutatták érte az áldozatot akkor képes-e eszerint élni mindezek után az életét?
