„Ami megmarad belőle, azt egyék meg Áron és fiai. Kovásztalanul egyék meg, szent helyen: a kijelentés sátrának udvarában egyék meg.” (9.)
A mai intés nemcsak papoknak szól, hanem mindenkinek, akinek fontos az Isten gondviselő szeretete. Az a gondviselő szeretet, amelyik a teljes ráhagyatkozásban mutatja meg igazi önmagát. Isten mindenkori népének tudnia és értenie kell, hogy élete végső nagy biztosítéka nem az, amit önmagának összegyűjt és elraktároz, hanem az a kegyelem, amelyik minden napra kirendeli azt, amiből élnünk kell. Ezért kellett a papoknak kijelölni a rájuk eső részt, mert így ki voltak szolgáltatva Isten gondviselő kegyelmének. Nekik jutott a maradék és abból is az a rész, ami elég volt ahhoz, hogy a másnap is elérkezzék. Nehéz ezt megérteni egy olyan világban, ahol a gyűjtés és a raktározás már tömegrendezvénnyé vált. Beszaladtam valamelyik nap egy csomag eü papírért egy önmagát megnevezni nem akaró boltba, hirtelen nem is értettem miért állnak előttem legalább negyvenen, mikor nem szoktak sokan lenni ebben a boltban és ebben a napszakban. Az előttem éppen négy különböző parfümöt vásárló anyuka kezében megpillantottam a kupont, és rám szakadt, hogy ma kupon napok vannak. Hirtelen én éreztem magam kellemetlenül a kis wc papírommal. Egy pirosbetűs nap és úgy vásárlunk, mintha hetekre vagy hónapokra kellene bolt nélkül magunkra maradnunk. Be akarjuk biztosítani a jövőt, csak ebbe nem fér bele a „mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” attitűd. Pedig az ember életének egyik legfelszabadítóbb pillanata, amikor végre képes engedni az Isten szavának, s elhiszi Neki, hogy Ő pont annyit ad, mint amennyire szükségünk van.
