„Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna-e neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad?” (32-33.)
A tiszteletes a megbocsátásról prédikált a gyülekezetben, nagyon szemléletesen és nagyon mély átéléssel beszélt a téma fontosságáról. Amikor vége lett az igehirdetésének, megkérdezte a gyülekezetét, hogy ki az, aki ezek után hajlandó megbocsátani a haragosainak? A gyülekezet egy emberként emelte fel a kezét, könnycseppek gördültek végig az arcokon, s a tiszteletes is szíve mélyéről élhette át a csodát, hogy hatott az általa is működő kijelentés. Ahogy boldogan nézett körbe az átszellemült tömegen, észrevette, hogy a gyülekezet egyik idős tagja, Katika néni nem jelentkezik. – Katika néni, maga még mindig nem bocsátott meg az ellenségeinek? – kérdezte tőle a lelkész. – Nekem nincsenek ellenségeim! – felelte az idős néni. – Az hogy lehet Katika néni, hát hány éves is tetszik lenni? – Kilencvenkilenc! – felelte a néni. A gyülekezet ekkor hatalmas tapsolásba kezdett, szálltak a halleluják, hogy a kilencvenkilenc év alatt sem szerzett ellenségeket Katika néni. A lelkipásztor kihívta középre a mikrofonhoz a nénit, hogy az egész gyülekezet épüljön Katika néni példájából, s megkérte, hogy mondja el, hogyan lehetséges az, hogy valaki kilencvenkilenc éves és nincsenek ellenségei?! Katika néni kitipegett a mikrofonhoz, kedvesen a gyülekezet szemébe nézett és így szólt. – Kilencvenkilenc éves vagyok, és azért nincsenek ellenségeim, mert túléltem az összes rohadékot!
Nem akkor fogynak el az ellenségeink, amikor az élet kihalással gyógyítja ezt a problémát, hanem amikor megbocsátok nekik. Megbocsátani pedig csak úgy tudok igazán, ha megértem és felfogom, hogy a megbocsátásom alapja az-az Isten, aki nekem is megbocsátott és elengedett mindent.
