„Ha bemégy felebarátod szőlőjébe, ehetsz szőlőt jóllakásig, ha megkívánod, de edényedbe ne szedjél belőle!” (25.)
Amikor Isten ilyen vagy olyan rendelkezéseit olvassuk, akkor általában egészen jól beazonosítható, hogy annak mi köze van Istenhez, az Ő szentségéhez, mi mihez kötődik, mi miért is fontos. Ez olyan mai embernek való, direkt utalás, egyértelmű megfeleltetés, nem nagyon kell gondolkodni. Aztán egyszer csak jön egy mondat, ami nem utal Istenre, nincs konkrét magyarázat, hanem egyszerűen úgy fogalmaz meg valamit, hogy a hallgatóság tudja, ez annak ellenére kötődik Isten szentségéhez, hogy direkt kapcsolatot jelölne meg a szöveg. Még azt is mondhatnánk, hogy másodlagos kérdések ezek, vándorlás közben enni valaki másnak a gyümölcséből, azért ez nem annyira fajsúlyos kérdés, mint a jegyes szűz lányon történt erőszaknak a kezelése. Aztán ahogy nyílik a szöveg, ahogy egyre többet és többet értünk meg az Istenből, úgy értjük meg, hogy nincsenek másodlagos kérdések és Isten népének életébe nem fér bele a nagyüzem. Mert ha az övé vagyok, ha felfogom Ő mit tett értem, akkor nem lesznek olyan kérdések, amikhez állandó távirányító kellene, hanem egyszerűen megragad az Istenhez tartozás nagysága, és ez mindent átjár, anélkül, hogy konkrét utalások, meg parancsok kellenének, amik mindig direkt kötődnek egy-egy isteni tulajdonsághoz. Isten nagylelkű, így a szőlő tulajdonosa is az kell legyen, Isten mértékletes, így a szőlőbe betérő is az kell legyen?! Ez ennél egyszerűbb. Aki Istenhez tartozik, az ott is az Ő szabályai szerint játszik, ahol nincs kismillió törvény megírva. Éhes vagy? Ehetsz. Amennyi a kezedbe fér, amennyi elég ahhoz, hogy az éhséget csillapítsd, de ennél többhöz nincs jogod, nem nyerészkedhetsz, nem habzsolhatsz, nem tehetsz úgy, mintha nem Isten táplálna minden nap az „eléggel”. Nem a sokhoz van jogod, hanem az eléghez. Az meg mindig az Istentől jön, akkor is, ha nem!
