„A szombati fedett csarnokot pedig, amelyet a templomban építettek, meg a király részére készült kijáratot eltávolította az ÚR házából Asszíria királyának a kedvéért.” (18.)
Ma csak úgy elgondolkodtam, hogy valójában mi is mozgatja a tetteimet, vagyis: mit miért teszek, mi az én igazi motivációm? Most persze mondhatod, hogy kit érdekel, meg minek is ezt tudni, de azért én azt gondolom, hogy nem árt annak utánamenni, hogy mi mozgat minket belülről, vagy éppen kívülről. Akkor, amikor valakin segítesz, akkor tényleg az a motivációd, hogy onnan felülről Jézus Krisztus ezt bízta ránk, vagy szeretnél jó ember lenni?! Amikor valakit magadhoz ölelsz, akkor ezt azért teszed, mert neki szüksége van erre, vagy pusztán csak te vágysz rá?! Akkor, amikor szavakat formálsz, amikor bántasz, amikor hangot és teret adsz a dühödnek, akkor miért teszed? Mi a te motivációd? Külső vagy esetleg belső erő? Netalántán felső utasításra teszed? Kinek a kedvéért cselekszel? Nem akarom tovább húzni a kérdések sorát, már csak egy kulcs a megértéshez: akinek a kedvéért cselekszel, az határozza meg eleve a tetteidet. Akinek a kedvéért szólsz, az eleve irányt ad a szavaidnak. Így dől el, már a kezdet kezdetén, hogy mi lesz önzőséggé, s mi önzetlenséggé. Mi az, ami nekem használ, s mi az, ami másoknak. Persze az Isten mindenből jót tud kihozni, már ha akar, de nagyon sokszor – tapasztalataim szerint – nem akar. Engedi, hogy tetteink a saját motivációink szerint érjenek célba. A keresztyén ember legfőbb motivációja nem kívülről jön, pontosan azért, hogy ne egy állam, ne egy külső erő és hatalom határozzon meg minket. Nem is belülről jön, pontosan azért, hogy ne humanitás meg valami ostoba evilági szentimentalizmus legyen a tetteink mozgatórugója. Ezek után már csak egy lehetőség marad, úgyhogy, ha helyes motivációt keresel, akkor nézz fel!
