„…hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján. (74-75.)
Nem egy szerzetes testvérről kívánok most szólni, habár stílusos lenne így az ökumenikus nagy összeborulás tájékán ezt is megemlegetni, hanem a Flúgos nyomozó sorozatra utalnék csak vissza, hátha valaki még emlékszik rá. A címszereplő Adrian Monk egy San Francisco-i exrendőr, aki fóbiái és kényszeres cselekvései miatt csak tanácsadóként segítheti a rendőrség munkáját. Monk egy obszesszív-kompulzív zavar (OCD) nevű pszichiátriai rendelleneséggel éli az életét, ez adja a történet báját és ez adja a zseniális nyomozói csavarokat a sorozatban. Sajnos ez a betegség kényszeres gondolatokat és kényszeres cselekvéseket jelent, Monk esetében 312 fóbiával, vagyis félelemmel kiegészítve. Nem sorolom fel az összeset, de magam is rácsodálkoztam arra, hogy létezik Megalopagophobia, ami a gleccserektől való rögeszmés félelmet jelenti. Ami Monk esetében legalább annyira esélytelen San Francisco belvárosában, mint Miskolcon átérni időben a plázás zebránál. Azt gondolom, nézve és tapasztalva 2020 napi valóságát, hogy nagyon sok embernek, ha nem is OCD-je, vagy valami speciális fóbiával tarkított kényszerbetegsége van, de a félelem mégis áthatja a mindennapjait. Félünk önmagunk lenni, félünk kilépni a megszokottból, félünk szeretni, félünk megmutatni valamit igazán magunkból, ezért kellenek a fészbukos, instás látszatmegosztások. Tökéletes élet, tökéletes kaja, tökéletes nyaralás, tökéletes tiktokos véleménycunami. Félünk. Pedig nem a félelemnek a lelkét kaptuk Istentől, és nem azért küldte el Krisztust, hogy a félelmeink között maradjunk, hanem, hogy félelem nélkül éljünk, szeressünk és szolgáljunk Neki. Nemcsak kiemelt ünnepi hangulatban és életpillanatban, hanem napi létezésünk minden egyes percében. Ezért ne féljetek! Hajrá! Életre fel!