„Mózes ezt mondta: Ne hagyj el bennünket, hiszen te tudod, hol lehet tábort ütnünk a pusztában. Te légy a vezetőnk!” (31.)
Amikor Isten a vezetőnk, amikor Ő az, aki irányítja az életünket (vagy ezt fantáziáljuk, vágyjuk etc.) akkor nagyon nehéz belőni az emberi szerepek és feladatok értelmét. Mert ugye, ha engem egy ilyen erő és hatalom vezet, akkor ugyan mi szükségünk van bármilyen emberi véleményre, tanácsra esetleg közreműködésre?! Érdekes ez a sztori, amikor is Mózesék elindulnak az ígéret földje felé a pusztában, a felhő vezeti őket, de Mózes mégis győzködi a sógorát, hogy menjen velük, legyen ő a mitfahrer vagy a révkalauz, aki segít nekik eljutni oda, ahová a felhő mutatja. Mert kérem a felhő felemelkedik, megy és leszáll. Ennyi. Nem több és nem kevesebb. Jelzi az indulást és az érkezést, s lehet menni alatta vagy utána. A felhő nem jelez veszélyt, nem súgja, hogy ott ellenség van, esetleg veszélyes útszakasz, ahhoz már szakember kell. Pont, mint a hajósoknak a révkalauz, aki tudja, hol milyen mély a víz, mi mennyire veszélyes, s ezek alapján jelzi a kormányosnak és a kapitánynak, hogy merre is kell menni. Ha modernebb példát akarsz (habár a mai napig vannak a kikötőkben révkalauzok) akkor a rallyban ilyen a mitfahrer, aki nem puszta útitárs, hanem jelzi a térkép alapján az autót vezetőnek, hogy az út milyen tulajdonságokkal és veszélyekkel bír. Nem fogja a kormányt, nem nyomja a pedált, csak elmondja, melyik kanyarban mi várható. Ne becsüld le azoknak az embereknek a szerepét, akiket Isten ilyen vezetőként melléd állít, azért, hogy jelezzenek, figyelmeztessenek és segítsenek neked elérni azt a célt, amit Isten jelölt ki neked.