„Ekkor kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét, és imádkozzék értük, a tanítványok azonban rájuk szóltak.” (13.)
Figyelem őket egy ideje, hiszen velük és értük dolgozom, meg nekem is van otthon hébe-hóba belőle kettő, s mindig megállapítom, hogy azok a drága és pici és aranyos és tündi-bündi csecsemők mekkora (ahogy nálunk mondták falun) nagy “lovakká” nőtték ki magukat. Nem sok minden maradt a “csikó” lét szertelen mindent megfigyelő és kutató szemléletéből, inkább befelé fordulnak, hirtelen megnőtt kezüket és lábukat dobálják, érdekes, mélyülő reszelős hangjukon felismerhetetlen gyorsasággal jönnek ki, számomra ismeretlen szavak. Már ők adnak tanácsot nekem, sorolják a gémeket, meg szpojlerezik a sorozatokat és persze ott tesznek engem is lóvá, ahol csak akarnak. Ilyenkor persze megkérdezem magamtól, amit egyik kedvenc mesehősöm a Sárkány és papucs rajzfilm örök pesszimista-realista lova kérdezett, látva gazdája, a hős Lancelot vállalhatatlan őrültségeit: Mit tehet itt egy ló!? Azt hiszem, egy ló semmit, vagy nem sokat. A hozzám hasonlóan lóvá tett felnőtteknek szokta tanácsolni a kamaszvilágot jól ismerő szakember, hogy nincs mit tenni, egyszerűen ki kell bírni. Azoknak pedig, akik képesek önmagukon és a rájuk bízott kamaszokon túllátni, az egyszerű túlélésért folytatott küzdelem alternatívájaként, a mi Urunk Jézus Krisztus ad egy másik lehetőséget. Minél hamarabb, minél korábban oda lehet és kell vinni a gyermekeinket, de akár a fiataljainkat is Jézus Krisztus színe elé. Azért, hogy amire mi képtelenek vagyunk, ahol mi csak döbbenten állunk, ott az Ő ereje és az Ő imádsága képes megtenni a csodát. Vigyétek Krisztus elé a gyermekeiteket, a tanítványaitokat, kérjétek, hogy Ő tegyen csodát, hiszen egyedül Ő tud.
