„Fogadjatok be minket: senkit nem bántottunk, senkit nem károsítottunk meg, senkit nem csaltunk meg.” (2.)
Végiggondoltam és sajnos én már az elején elvéreztem ennek a történetnek. Odaállok a világ elé, adom és kínálom magam, hiszen erre küldött el engem is és sok más embertársamat a Mi Urunk! Megállok, veszek egy nagy levegőt, s kérem az embereket, akiknek az evangéliumot kell elvinnem, hogy fogadjanak be engem, s azokat, akik ugyanebben a küldetésben járnak. Fogadjatok be, kezdem, hiszen ha bántottam valakit vagy valakiket, akkor azt nem rossz szándékból tettem, hanem véletlenül vagy meggondolatlanságból. Fogadjatok be, hiszen csak nagyon ritkán fordult elő velem, hogy megkárosítottam valakit, vagy valakiket, s azt is tudatlanságból tettem. Fogadjatok be minket, hiszen ha csaltunk, akkor az már az utolsó utáni kétségbeesett lépésünk volt. Én is érzem, hogy mennyire hiteltelen ez az egész, mondom, de magam sem hiszem, hogy mi keresztyének, mi reformátusok, vagy éppen mi lelkészek úgy tudnánk a világ elé állni, mint ahogyan az apostol is áll. Pedig a minimum követelmény ez drága kedves fiatal olvasónk: senkit sem. Senkit sem bántottunk, senkit sem károsítottunk meg, senkit sem csaltunk meg. Ha ez hitelesen átsüt az életünkből, akkor mehet a szent szöveg, ha ennek a minimumkövetelménynek nem tudunk megfelelni, akkor nehéz elvárni azt, hogy bárki is komolyan vegyen minket.
