„Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” (21.)
Nem fogunk most arról vitát nyitni szent karácsony ünnepén, hogy a mai gondolatcunami címadó Petőfi költeménye vajon rapszódia vagy óda, elég, ha megmaradunk az alapdilemmánál. A költő nagyon szerelmes, és nagyon keresi azt a képet, azt a szót, amivel kifejezhetné kötődésének ezer árnyalatát. Persze nem találja, s ez adja a feszültségét és a szépségét ennek a versnek. Fontos a dolgokat és az embereket nevén nevezni, megszólíthatóvá tenni az érzéseinket, kimondani a kimondhatatlant. Nevet adni az egyik legnagyobb dolog a világon, hiszen akinek nevet adok, afölött valamilyen hatalmam van, kötődésünk egyedi, melyben lehetőségem van először nevet adni annak, akinek vagy aminek nincs. Jézus nevét nem az anyja vagy az apja találja ki, nem a családi kupaktanács dönti el, nem a héber és sémita utónevek szakkönyvből szemezgetik ki a szülei, hanem Isten rendeli el a nevet, amelyik minden névnél nagyobb lesz. Ez azt jelenti, hogy már az elején kiderülnek az erőviszonyok, Isten egyértelművé teszi, hogy Jézus fölött nincsen hatalma rajta kívül senkinek. Ő a Megváltó, a Szabadító, őt ember nem uralhatja, nincs felette hatalmunk. Éppen ezért lesz történetének olyan megrázó és döbbenetes a vége, amikor is őt, akin senki sem uralkodhat, mégis az erőszak, az irigység és az emberi gonoszság látszólag képes maga alá gyűrni. Miközben Jézusnak József lesz az apja, annak minden felelősségével együtt, de mégis tudnia kell, hogy a végső és egyetlen hatalom az Istené, aki engedi fiát megszületni, elnevezni, nevelni, hogy a szabadítás úgy menjen végbe, ahogyan azt Isten eltervezte.
