„Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.” (31.)
„Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának, A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az őrégen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?” (Petőfi). Még szemléletesebbé téve az alapdilemmát: emlékszem arra, amikor középiskolás koromban valami galádságot követtem el a családomban fennálló polgári rend és erkölcs ellen. Apám behívott az irodájába, leültetett és megkérdezte: Mit szeretnél kisfiam, úgy beszéljek veled, mint az apád, vagy úgy, mint a lelkészed? Én az utóbbi opciót választottam, megvolt a nagy megbeszélgetése a dolgoknak, a végén megkérdeztem, hogy mi lett volna, ha az apámmal beszélgetek és nem a lelkészemmel? Apám türelmesen rám nézett és csak ennyit mondott: Az apád lekevert volna két atyai fülest! Azt hiszem, én akkor, ott a jobb opciót választottam. De vajon akkor is tudok így választani, amikor a Mennyei Atya invitál meg egy-egy komoly beszélgetésre? Az-az Atya, aki a Fiát adta értem, aki szerető apácskaként védelmez, terelget az élet útján. S akkor amikor valami ostobaságot csinálok, akkor magához hív, hogy megkérdezze, miért váltam hűtlenné s miért hagytam el Őt?! A kegyelem az, ha abban a beszélgetésben a mi Szerető Mennyei Atyánk vesz részt, s nem az Élő Isten, mert az egyik kezében lenni maga a nyugalom s a lehetőség, de a másik kezében lenni a legfélelmetesebb dolog ezen a világon. Akik Krisztus által tudják és merik az Istent Atyaként megszólítani, azoknak talán sohasem kell átélniük, hogy milyen a pusztító és ítélő Isten. Akik pedig nem tudják Őt Atyaként szólítani, ott nem hiszem, hogy sok választási lehetőség marad majd…
