„Azután Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.” (25.)
Gyakran hallom, hogy ennek a mai generációnak (már itt elakadok, hogy akkor kire is gondolnak) nincs jövőképe. Csak rövidtávon látnak előre, nagyon nem érdekli őket az, hogy mi is lesz velük 10-20 év múlva. Ha arra a fiúra gondolok, aki tegnap hajnalban nekiindult édesapja fegyverével benzinkutakat fosztogatni, majd később öngyilkos lett, akkor biztosan azt sejtem, hogy az ő jövőképe nem lehetett valami biztató. Talán korosztályában nem mindenki fordul ilyen végletes eszközökhöz, de sokunknak nehéz kérdés: Mit látunk magunk előtt, meddig látunk utat és irányt önmagunk elé?! Egyre erősebben érzem, hogy Jézus Krisztus nélkül nem látunk semmi bíztatót a jövőben. Az Ő szeretete és gyógyító ereje kell, hogy átformálja az életünk, hogy megnyissa a szemünk és végre azt lássuk, amit kell. Jézus szemnyitogató jelenléte nem pusztán látást eredményez, hanem egy másfajta látáshoz juttat minket. Ahogy látó tanítványainak kritikája lesz a „van szemetek mégsem láttok” mondat, úgy szinte biztos, hogy Jézus gyógyító közbenjárása nélkül nincsen messzire, bíztató jövőbe látás. Ahogyan itt a vak szemét megnyitja, úgy akarja a mi szemünket is megnyitni, felnyitni, tisztán látáshoz, jövőbe látáshoz segíteni minket. Ez nem holmi misztikus jövőlátás, jóslás vagy ezotévéscucc, hanem az a biztonság, amiben az ember önmagát és élete irányítóját biztos kapcsolatban látja. Messzire fénylően, távolba fókuszálva, utat és pályát látva, nemcsak holnap, hanem holnapután is…
