„Adj át neki a méltóságodból, hogy hallgasson rá Izráel fiainak egész közössége.” (20.)
Itt az ideje egy új fogalmat bevezetni az Értem rovat szakzsargonjába, ez pedig nem lesz más, mint a címben is szereplő „méltóságelvűség”. Leszögezném, hogy ilyen szó nincs, helyesebben nem volt, de most mi csináltunk. Lehet, hogy szegény Kazinczy azóta felszántja alulról Széphalmot, de minket most ez sem érdekel, hanem, mint lánglelkű nyelvújítók megyünk előre, boldogan magunkhoz ölelve új szavunk. A tekintélyelvűség bizonyára ismert fogalom, vele szemben általában a demokratikus működést szokták állítani, illetve a személyiség tekintetében is beszélnek a picológusok olyan tekintélyelvű személyiségekről, akik (az Adorno féle kutatások alapján) inkább hasonlítanak egy fasiszta diktátorra, mintsem egy normális emberre. A lényeg, hogy mi nem azt szeretnénk, ha tekintélyelvűek lennénk, hanem azt, ha méltóságelvűek. Amikor valakinek van méltósága és azt mi elismerjük. Azért, mert olyan emberi tulajdonságai vannak, olyan döntéseket hozott, olyan ajándékai vannak, olyan szakmai teljesítményt nyújtott, egyszóval: méltó a szeretetünkre és tiszteletünkre. Méltó, vagyis méltósága van. Ilyenek azok a vezetők, akiket Isten kiválaszt, akikre Isten rámutat, de még Isten is tudja és engedi, hogy az Ő választása az emberek előtt is elfogadható és támogatható legyen, ezért külön felhatalmazza a méltót, hogy méltóságából adjon másnak is. A választott vezetőt az előző vezető hatalmazza fel, azzal, hogy ráteszi a kezét és méltóságából ad neki. Pontosan azért, hogy az emberek ne tekintélyelvűségből kövessék, ne azért, mert muszáj, hanem érezzék, hogy miközben ő még közel sem tett annyit, mint a korábbi vezető, de mégis kap a másik szeretetéből, bizalmából és erejéből. A méltó méltóbbá teszi a szintén méltót. Ilyen vezetőt keressetek mindig!
