„Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak. Hadd tegyék ezt örömmel és ne sóhajtozva, mert ez nem válnék javatokra.” (17.)
Csak úgy, mellékesen nem is olyan régen olvastam egy majdnem cikksorozatot a lelkészek kiégésének problémaköréről. Nem mintha fontos lenne, de mellékesen volt benne egy külön fejezet a lelkészek nyaralási szokásairól, ahol főleg olyan lelkészeket kérdeztek meg, akik fényévekre vannak a kiégéstől, már csak koruknál fogva is. Mellékesen kíváncsian várom majd a folytatását a sorozatnak, de megint csak úgy mellékesen, van erről egy saját verzióm is. Mert, hogy mellékesen mindig is volt, meg van is. Illetve olvasgatva a Szentírás szent szövegeit, nagyon hitelesnek tűnik Pál apostol verziója erről az egészről. Mikor sóhajtoznak a vezetők, s mikor torkollik a sok sóhajtozás lelki és fizikai fáradtságba, s mikor fáradnak el végképp abba, amit csinálnak? Szerintem akkor, amikor azt érzik, hogy képtelenek vezetni a rájuk bízottakat. Vagy azért mert – csak úgy mellékesen – teljesen alkalmatlanok a feladatra, és ezt érzik is, de kimondani már nem merik, aztán meg leélve ebben 10-20 évet, már nincs is esélyük váltani. Vagy azért, mert senki sem bízik bennük és senki sem hallgat rájuk. Sem a kollégák, sem a felettesek, sem a beosztottak, sem azok, akiket rájuk bízott az Isten. Aki – csak úgy mellékesen – számon is fogja kérni őket a rájuk bízottakért. Aki emelt fővel várja a számadást, mert lesz miről és lesz hogyan számot adni, az elég messze van a kiégéstől, meg – csak úgy mellékesen – a megégéstől is. 🙂
