„Jézus megszólalt, és ezt mondta nekik: Azt gondoljátok, hogy ezek a galileai emberek bűnösebbek voltak a többi galileainál, mivel ezeket kellett elszenvedniük?” (2.)
Ahogy egy kedves ismerősöm mondaná: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy vacak könyveket olvassunk!”. Ezen az éven ez jelmondatommá lett, szóval csak olyat olvasok, amit – szerintem, vagy számomra hiteles emberek szerint – olvasni érdemes. Rohr, Nouwen és Chesterton után kezembe vettem Jean Vanier könyveit is, és jóleső érzéssel merültem el az ítélkezésmentes szeretet és minőségi emberi kapcsolatok sejtelmes valóságában. Tetszik, hogy szerinte nincsenek bűnösebb, gonoszabb, sérültebb, betegebb emberek, s ezeket az állapotokat ki meri venni az állandó emberi összehasonlítgatásnak az ördögi bűvköréből. Vanier életközösségeket hozott létre sérült és nem sérült embereknek, ahol hamar kiderült, hogy vagy mindenki sérült, vagy senki sem. Ő maga is leírja, hogy volt egy velük lakó férfi, aki éjszakánként rendszeresen hangosan üvöltött, Vanier pedig meg akarta ölni, nem képletesen, hanem ténylegesen. Iszonytató indulat gyűlt fel benne, de szerencsére a környezete, a többi velük lakó, a félelem a szégyentől megakadályozta őt abban, hogy ilyen szörnyűséget tegyen. Amikor börtönben járt és gyilkosokkal beszélgetett tökéletesen meg tudta őket érteni, hiszen nem az indulat különböztette meg őket, hanem az, hogy nekik nem jutott ilyen megtartó erő és keret, ami megakadályozta volna őket abban, hogy a dühüket és a gyilkos indulatukat megéljék. Nincsenek bűnösebbek, bűnösök vannak. Egyformán bűnösök, akiket nem az emberi indulat, hanem a Krisztusban elnyert új élet képes közösségként megtartani és visszatartani még a legnagyobb szörnyűségektől is.
