„Az meg követte őt oktalanul, ahogy a marha megy a vágóhídra, mint egy bilincsbe béklyózott bolond.” (22.)
Amikor azt mondom valamire, hogy marhaság, akkor nem egy szomorú kép lebeg a szemem előtt. Vagy nem valami mély belső identitásból fakadó értékítélet, hanem sokkal inkább játékos, már-már baráti beszélgetésekben fordul elő, szinte tét nélkül. Ó, ez a dolog nem úgy van, ez marhaság. Az eszembe sem jut, hogy aki a marhaságot mondta vagy gondolta az esetleg marha lenne. Amikor a Szentírásban azt olvasod, hogy valaki marhaságot csinál, vagy akár önmaga is egy óriási barom, esetleg bolond (és itt inkább valami perverz, gonosz, erkölcsileg megbomló életről szól a szöveg), akkor ebben semmi játékosság nincs. Sőt! Az egyik legszomorúbb kép ez, amikor az illető, nemcsak marha, hanem az a marha, aki kifelé lépdel z életből, hiszen az út, amin jár, az a vágóhídra vezet. Vagyis a Szentírás figyelmeztet, hogy bizonyos utaknak a vége nem hepiend, nem boldog élet, hanem boldogtalan és tragikus halál. Ami nem valami döbbenetes isteni beavatkozás, egy gonosz deuszexmahina, nem valami meglepő és földöntúli dolog, hanem egyszerűen a választott út vége. Az ember azon kevés teremtett lény közé tartozik, akinek szüksége van a vezetésre. Mindenki követ valakit. Ebben nincsen választási lehetőségünk. Abban van, hogy kit követünk. Azt a valakit, akinek a követése életre és örök életre vezet, vagy azt, akinek az útja a halálba és az örök halálba visz. Az egyik úton marhák, a másik úton bárányok. Az egyik úton a Jó Pásztor visz és vezet, a másik úton az a Gonosz amelyik csak ártani akar.
