„Ezenfelül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki.” (26.)
Ember emlékezet óta nem volt olyan, legalábbis az én emberi emlékezetem szerint, hogy ne tartottak volna március 15.-én ünnepi megemlékezést. Persze voltak olyanok, amikről ártatlan szemlélőként azt gondoltam, hogy bárcsak ne tartották volna meg, de a színészi bénázás vagy a miniszterelnöki közhelyezés sem tudta elvenni az emberek kedvét attól, hogy megéljék a nemzet ünnepi pillanatát. Mert egy ilyen kicsi országnak még fontosabbak kell legyenek azok a pillanatok, amikor képes volt valami hatalmasat és valami hihetetlent csinálni. Utcára vonulni, hangot kiereszteni, ellen állni a történelem sodrának, és megpróbálni megszüntetni azt a szakadékot, ami a társadalmi rétegek, az elnyomók és elnyomottak, a gazdagok és a szegények, vagy éppen a magyarok és mindenki más között tátongott. A forradalom és a szabadságharc abból az elégedetlenségből született, ami az áthidalhatatlan szakadékok miatt támadt az emberek lelkében. Akármilyen furcsa, de ma azért nem megyünk az utcára ünnepelni, azért maradunk otthon, azért nézünk online, mert ez a nemzet újra meg kell mutassa, hogy képes ellenállni, képes győzni, igaz nem egy külső ellenség, hanem a belső igények és vágyak felett. Most van itt az idő, hogy innen senki sem megy át oda, és onnan sem jön át senki ide. Mindenki, aki csak megteheti, marad otthon, nem megy sehova, nem bulizik, nem kap el, nem ad át, hanem tudomásul veszi, hogy a múlt utcára vonuló szabadságharcát, ma a kanapékon kell megvívni.
