„Hanem mivel az Isten ítélt minket alkalmasnak arra, hogy ránk bízza az evangéliumot, úgy hirdetjük azt, mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek.” (4.)
Kevés feltűnőbb majomfaj él ezen a földön, mint a mandrill, amelyik színpompás, jellegzetes külsejével már messziről felismerhető lenne, ha nem a sötét őserdőkben érezné a legjobban magát. Talán ezért is van, hogy alul és felül rikító színekben pompázik, hogy csoportjának tagjai fel- és megismerjék. Általában az állatvilágban a rikító színek, a jellegzetes faji megkülönböztető jelzések mindig valami elemit jelentenek, a túlélés, a szaporodás vagy éppen a táplálkozás terén. Nem így az ember, aki igaz, hogy nem illeszthető bele a mandrill által megkezdett sorba (I’m so sorry Mr. Darwin), de van akkora majom, hogy az egész életét úgy élje le, hogy semmi más nem vezérli, csak, hogy a társainak tetsszen. Nemcsak olyan elemi szinteken, mint a fajfenntartás, hanem ez a fajta vágy mintha teljesen összenőtt volna már a kultúránkkal, s mindazzal, amit az emberség (ami itt sajnos inkább majomság) ebben a kifordított formájában jelent. Tetszeni másoknak, hajtani az elfogadásért a mások szeretetéért még nem hiszem, hogy rossz dolog lenne, egészen addig, míg annyira a rögeszménkké válik, hogy már nem válogatunk az eszközökben, hanem minden áron tetszeni akarunk másoknak. Ezért játszunk és megjátszunk, hazudunk, cselezünk, s ki tudja, még mennyi mindent teszünk azért, hogy tetszünk másoknak. Pedig, éppen elég lenne, ha lennénk olyanok, mint amilyenek, mert Istennek úgy is tetszünk, függetlenül a kis megjátszásainktól, hiszen Ő a szívünket vizsgálja. Aki ezt felismeri, az végre megszabadul élete egyik legnagyobb terhétől, a mindig tetszeni és megfelelni akarás kényszerétől.
