„Az a férfi pedig elment a hettiták földjére, épített egy várost, és Lúznak nevezte el. Ez annak a neve még ma is.” (26.)
Mostanában egyre több emberen veszem észre a csüggedés apró jeleit, sokan fogalmazzák meg, hogy mekkora lúzernek is érzik magukat. Vesztesek, semmi sem sikerül, nagyon nem megy ez az élet nekik. Nem olcsó vígasz, de van az úgy mindenkivel, hogy nem megy. Ezt hívják kudarcnak. Egy olyan társadalomban, ahol mindent a siker mérőfokán próbálunk értelmezni, nem tudunk mit kezdeni a kudarccal. Pedig pont az teszi a sikereinket értékessé, hogy vannak kudarcaink is. Kapcsolati, munkahelyi, belső, hit s ki tudja még mennyi minden, amiben lehetnek sikertelenségeink. Itt van ez a mai főhősünk, aki elárulja a városát, elmondja, hogy mehet be az ellenség, cserébe életben hagyják őt és az ő nemzettségét. Mekkora lúzer! De tényleg. Aztán azt olvassuk, hogy elmegy és megalapítja újra az ellenség által elfoglalt várost, létrehozza a sajátját, annak a mását, amit az ő árulása nélkül is elfoglaltak volna. Most akkor ki a lúzer?! Aki hibázik, aki túlélésre játszik, de amikor kinyílik előtte élete nagy lehetőségének a kapuja, akkor tud jól élni azzal, vagy az, aki meg sem próbálja. A kudarcaink árán tanuljuk meg, hogy milyen a siker. A bukásaink erősítenek meg abban, hogy érdemes felkelni és újra neki indulni. Volt egyszer egy zseniális író Archibald Joseph Cronin, aki méltán híres könyvei mellett orvosi munkásságáról is ismert volt. Az első világháborúban a sebesültek között és a harcmezőn látta mi az a kudarc, annak minden mélységét és mások számára elképzelhetetlen bugyrait megélve. Tőle híresült el a mondás: „A kudarc csak akkor csapás, ha az ember beletörődik.” Nem az a lúzer, akinek vannak kudarcai, hanem az, aki beletörődik ebbe. Még a legnagyobb bukások után is van és lehet folytatás. Van, aki egy várost épít újra csak úgy, önerőből… Szerinted mit lehet újraépíteni Isten segítségével?!
