„Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám; aki jobban szereti fiát vagy leányát, mint engem, az nem méltó hozzám” (37.)
Ha igazán szeretek valakit, akkor figyelek rá, akkor lesem a kívánságait, akkor a lehető legjobbat akarom neki, akkor szinte minden mindegy és mindenki mindegy, hiszen arra a személyre fókuszálok, akit szeretek. Ha igazán szeretek valakit, akkor arra különleges időt és különleges figyelmet szánok, hiszen meg akarom mutatni, ki akarom fejezni a szeretetemet. Olyan ez, mintha belenéznénk egy távcsőbe, amit a szeretett lényre irányítunk, a távcső közel hozza és már csak őt látjuk, rá összpontosítunk, minden más kikerül a látóterünkből. Tudom, hogy egy love storyba nem illik a következő betét, de el kell mondjam, ez a lehető legrosszabb, amit csak tehetünk. Azt a bizonyos távcsövet nem emberekre, hanem a látható Istenre kell irányítanunk, magára Jézus Krisztusra, hiszen Ő az egyetlen, aki nem zár ki másokat a látóterünkből. Tudom ez elsőre befogadhatatlan, de mégis igaz. Szeresd az embereket, szeresd a társad, a felmenőid, a leszármazottaid, de egyiket se jobban, mint az Istent. Vagyis, életed fókuszának a középpontjában az Isten legyen. Aki az Istenre fókuszál, aki képes szeretetével „rázúmolni” az Istenre, az meglátja, hogy mivel tartozik a világnak, s benne az embereknek. Aki a gyerekére jobban fókuszál, mint az Istenre, az sokszor észre sem veszi, hogy igazán mivel lehetne jól szeretni azt a gyereket. Kiszolgálja, kritikátlanul mindent eltűr neki, ahelyett, hogy szeretettel az életre nevelné és néha tükröt tartana elé. Persze ahhoz, hogy ezt a megfelelő szeretettel csináljuk, megint csak vissza kell kanyarodnunk az Istenhez. Éppen így van a szerelmünkkel, a családunkkal, a barátainkkal. Szeresd őket, de mindig táplálkozzon ez a szeretet abból, ahogyan szereted az Istent és Ő is téged!
