„Akik testi értelemben akarnak tetszést aratni, azok kényszerítenek arra titeket, hogy körülmetélkedjetek, csak azért, hogy a Krisztus keresztjéért ne üldözzék őket.” (12.)
Azt hiszem, Isten olyan dolgokat adott nekünk embereknek, amik kiemelnek, vagy ha mernénk élni a lehetőségeinkkel, akkor kiemelnének minket az állatok közül. Persze az ember nem feltétlenül akar kiemelkedni kedves szőrős emlős barátainak hatalmas csapatából, ami, lehet, hogy már csak keveseknek szúr szemet ebben a mai világban. Én mégis hadd legyek annyira naiv és régimódi, hogy feltételezzem: pontosan azért nem vagyunk állatok, mert a Teremtő embernek akart látni minket, s éppen ezért ruházott fel minket ilyen emberi tulajdonságokkal. Két olyan területe van az ember életének, ahol számomra ez a legszembetűnőbb: az egyik a szexualitás, a másik az étkezés. Mindkettő az emberre jellemző speciális kultúra lehetne, de képesek vagyunk ebben is elállatiasodni. A szexet meghagyom későbbre, maradok a táplálkozásnál. (…meg amúgy is, férfiaknál, ha az elsővel nem érsz célt, akkor csak ez marad… 🙂 ). Az evésnek kultúrája van, mit, hogyan és kivel, s nem utolsó sorban milyen minőségűt, ezek mind-mind az emberi specialitásai az evés kérdéskörének. Az, ahogy az étellel bánunk, nagyban jelzi emberségünk talán egyik legfontosabb, a másik emberhez való tartozás csodás érzését. A közös étkezés olyan szent életpillanat, amire készülni kell, minőségi alapanyagból, minőségi munkafolyamat során, minősített kapcsolatoknak főzni, majd együtt élvezni mindezeknek a folyamatoknak a csodás végeredményét. Főzni és enni lehetőség és felelősség, egy nagyon fontos kitétellel: Amit főztél, azt valaki megeszi! Vagy te, vagy más, ezért az ételkészítés minimum követelménye, hogy ehető legyen. Ez az a felelősségvállalás, ami a tetteket, összeköti a végeredménnyel, így megfőzni és megenni, szorosan összetartozó fogalmak. Aki főzte, egye is meg, vagyis vállalja a felelősséget, azért amit tett. Legyen szó a mai keresztyén konyháról, vagy az akkori zsidóról. Jó étvágyat!
