„De a felesége azt mondta neki: Ha az Úrnak úgy tetszett volna, hogy megöljön bennünket, nem fogadott volna el a kezünkből égőáldozatot és ételáldozatot, nem láthattuk volna mindezt, és nem hallhattunk volna most ilyeneket.” (23.)
Amikor életemben először repültem (nem kirúgás egy vizsgáról nyugi) nagyon be voltam rittyentve. Csekkoltam a légitársaságokat, hol hány gép zuhant le, melyik gépnek milyen a statisztikája, hová kell jegyet foglalni ahhoz, hogy a legnagyobb legyen a túlélési esélyem. Mert egy dolgot biztosan tudtam: akkor fogok meghalni, amikor a gép fel vagy leszáll. Az én bölcs édesanyám látva gyötrődésemet két dolgot mondott: Nyugodj meg kisfiam, még egy gép sem maradt odafenn. Azt hiszem itt már sokkot kaptam, mert el tudtam képzelni, hogyan is „nem marad fenn” a gép. A másik mondás azonban tényleg annyira gondolkodóba ejtett, hogy el is feledkeztem pillanatnyi halálfélelmemről. A bölcsesség így hangzott: Nyugodj meg, ha az Isten agyon akarna csapni, azt itt lenn a földön is megtehetné. Most ha eltekintünk a pillanatnyi lelkigondozói helyzettől, azt kell megállapítsam, ez utóbbi mondat egy életre változtatta meg a dolgokhoz való hozzáállásomat. Valahogy a helyére tette a halálfélelmemet. Valami furcsa mód adott erőt annak végiggondolásához, hogy nem haláltól kell igazán félni, hanem az élettől. A halálban nincsen semmi félelmetes. Az élet van tele kihívásokkal, küzdelemmel, az életnek van tétje, nem a halálnak. Másfelől azt is megértettem, hogy az Isten hatalma nem korlátozható a saját kis hétköznapi félelmeim vagy éppen vágyaim szerint. Mert ha az Istennek úgy tetszik, hogy egyszer azt mondja vége, akkor azt fogja mondani és vége lesz. De amíg itt vagyok, amíg van esélyem élni igazán, amíg szerethetek, segíthetek, emelhetek, tarthatok, örülhetek vagy éppen bánkódhatok, addig nincs értelme rettegni az elmúlástól. Sőt! Egyáltalán nincs mitől rettegni, mert ha az Úrnak úgy tetszene, hogy ne legyünk, már biztosan intézkedett volna… ha pedig vagyunk, okkal vagyunk még itt! Te már tudod a te okod?
