Lesütve

„Így szól Bálám, Beór fia, így szól a férfi, kinek megnyílt a szeme, így szól, aki hallja Isten mondásait, aki látja a Mindenhatótól kapott látomást, leborulva, de nyitott szemekkel: Mily szépek a sátraid, Jákób, a hajlékaid, ó, Izráel!” (3b-5.)
Vannak olyan tájegységek, ahol ha netalán betértél egy kedves vendéglátó családhoz, akkor a házinéni, miután lecsapta egy libának, kacsának, végső esetben egy csirkének a fejét, akkor térült-fordult, s azt kérdezte a kedves vendégtől: Lesüssem kedves? Ami ugye azt a konyhatechnikai eljárást volt hivatott körülírni, amikor a gyöngyöző húslevesből kifogták a lépten-nyomon elmerülni akaró állatot, s azzal pecsételték meg a sorsát, hogy sütőbe tolva aranybarnára s ropogósra pirították. Igazuk volt, mert van, ami lesütve a legfinomabb. Meg olyan is van, amikor a lesütés nem valami finomságot, s ízlelőbimbókat gyönyörködtető lehetőséget jelent, hanem a legnagyobb szégyent. Hiszen ha az ember lesüti a szemét, akkor általában ezt azért teszi, mert nem mer felnézni, ránézni arra, aki előtt áll. Van olyan helyzet, amikor az embert egy-egy tette kényszeríti arra, hogy lesüsse a szemét, vagy valaki olyan előtt áll, ahol tettektől függetlenül is így kell kifejezze alávetett voltát. Amikor az embernek eszébe sem jut felnézni, hiszen tudja, hogy nálánál sokkal nagyobb erő és hatalom az, ami vele szemben áll. Éppen ezért hihetetlen, reménykeltő, csodálatos és felemelő az, amit Bálám, Beór fia mond, hiszen lehet az Isten előtt úgy megállni, hogy az ember megadja a tiszteletet, leborul, de mégsem kell lesütnie a szemét. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy annak, akinek Isten egyszer megnyitja a szemét, annak többet nem kell lesütnie. Annak, akinek Isten ad látást, s aki ezt a látást alázatosan elfogadja, annak többet nem kell úgy tennie, mintha szégyenteljes dolgot cselekedne. Aki azt mondja, amit Isten mondott neki, annak joga és kötelessége, hogy nyitott füllel és szemmel adja tovább a hallott és látott dolgokat!

Korábbi áhítatok