„Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben…” (46-47.)
Amikor Isten megteremtette az embert, akkor nagyon pontos helyet jelölt ki számunkra minden egyes kapcsolati dimenziónkban. Az ember így lett – teremtettsége révén – az a lény, aki a legtökéletesebben magasztalhatja az Istent. Az ember az a lény, aki kell, hogy imádjon valakit. A kezdet-kezdetén a nagy Valakit, majd a nagy és szomorú nemet mondás után szinte mindent vagy bármi mást. Észre sem vesszük, de az ember mindig kell, hogy imádjon valakit, vagy valamit, kell, hogy magasztaljon, kell, hogy dicsőítsen. Amit imádsz, amit dicsőítesz, az lesz az istened, ezeket az istenek hívja a Szentírás bálványoknak. De most nem erről szeretném, ha elgondolkodnál, hanem – ha már a múltkor megkaptam, hogy mennyire gyengus az exegézisem akkor – egy sokkal mélyebb, mondhatnám expert szintű bibliai kérdésről. Arról, amikor az Isten maga lesz a bálvány, amikor a magasztalás nem szívből, nem lélekből, nem a Szentlélek vezetésével születik meg, hanem színből, rutinból, félelemből, megváltásra kuncsorgásból. Ahogyan Ézsaiás írja „…ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat…” (29:13). Mária a tökéletes példája annak, hogy Istent csak lélekből és Lelkesen lehet és kell magasztalni, a lélek legmélyebb ujjongásával és örömével, megadva ezzel mindazt Neki, ami valójában jár. Milyen imádókat keres az Isten? Akik lélekben és igazságban imádják őt, mert az Isten Lélek és akik imádják, ha tényleg Őt imádják, akkor nincs is más választásuk.