„Az az ember pedig, akiből kimentek az ördögök, arra kérte, hogy vele maradhasson. De Jézus elküldte, ezt mondva neki: Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten. Ő pedig elment, és hirdette az egész városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus.” (38-39.)
Mi van akkor, amikor az embernek teljesen megváltozik az élete? Mi történik akkor, amikor egyszer csak életünk legnagyobb kérdésére választ kapunk, amikor véget ér a gyötrődés és a fájdalom és kezdeni kellene valamit magunkkal? Talán ismerős a Remény rabjai film egyik jelenete, amikor Morgan Freeman a börtönből szabadulva egy hotelszoba mennyezetén azt a gerendát keresi, amire már előtte is felkötötte magát olyan valaki, aki nem tudott mit kezdeni a szabadsággal. Mert aki sok időt töltött rabságban, az néha nem tud mit kezdeni a szabadsággal. A gadarai megszállott esetének nincsen rögzített időkerete. Nem tudjuk mióta, csak azt tudjuk, hogy erős fájdalmak, embertelen gyötrődés, meztelen perverzió jellemezi azt az életet, akit a gonosz megszállása alatt tart. Azt is olvassuk, a környezete csak annyit tudott tenni vele, hogy próbálta elzárni, megkötözni, őrizni, de a benne munkáló erők sokkal nagyobbak voltak, mint amit egy közösség hordozni vagy akár gyógyítani tudott volna. Ebbe a gyötrődésbe lép bele Jézus Krisztus és parancsba adja, hogy távozzon a démon sereg, az ördögök légiónyi csapata most már ne gyötörje azt az embert. Az ördögök mennek, az-az ember megtisztul, magához tér és ott marad. Nem tudva mihez kezdjen magával Jézus Krisztus közelségében látja biztonságosnak az életet, de az Isten Krisztusa feladattal bízza meg és elküldi őt. Egyfelől azért, mert tudja jól, hogy a tiszta és kisöpört házba, ha nem költözik lakó, akkor a visszatérő ördögök még többen vesznek ott lakozást, s mi más lakhatna ott, mint az Istennek az a Lelke, amelyik nap, min nap bizonyságot tesz arról, hogy mit tett vele Jézus?! Másfelől azért, mert bizonyságot tenni és ezzel gyógyítani ott kell, ahol a démoni megszállástól vezetve bántottunk és tönkre tettünk…
