„Majd ezt mondták egymásnak: Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!” (4.)
Kezdhetném egy gyors találóskérdéssel is, mondjuk azzal, hogy mi lesz akkor, amikor egy 39 és fél fokos testhőmérsékletű ember megpuszilja a párját? Pontosan, jól tudjátok: lázadás. Mert, ha ragályos, márpedig az, akkor egyik emberről terjed át a másikra, míg mindenkit meg nem fertőz. Persze mindenki tudja, hogy a láz nem terjed, hiszen az csak tünet, hanem az alapbetegség az, ami az átragasztás után képes lázat okozni. Szóval akkor most létezik lázadás vagy nem? A történet dinamikáját tekintve minden lázadás azzal kezdődik, hogy egy eszme, egy gondolat, ilyen „alapbetegségként” megfertőzi az embert, aztán a következő embert, s végül akár egy egész népet képes megbetegíteni. Természetesen nem arra gondolok, amikor emberek és népek jogosan lázadnak fel az őket elnyomók ellen, vagy amikor a szabadság eszméje hat át rabságban sínylődőket, hanem azt a szerencsétlen állapotot próbálom (lehet nagyon szerencsétlenül) megfogni, amikor az ember Isten terve és szava ellen lázad. Tele van Isten népének története olyan helyzetekkel, amikor az egyén véleménye, önféltésből fakadó ostobasága vírusként terjed, s ragad egyik egyénről a másikra, míg szépen lassan mindent és mindenkit felemészt. Ilyenkor, végső lépésként mindig kell egy vezér, vagy egy személy, vagy egy indok, vagy eszme, de mindig valami, ami kivezeti az embert abból a helyzetből, amiben lázadni kényszerül. Azt hiszem, ez bizonyítja az Isten elleni lázadás beteg és lehetetlen voltát, hogy az ember azt hiszi, majd a vezér viszi el a balhét. Aztán persze szembesülni kell azzal, hogy a lázadás következményeivel mindenkinek szembe kell néznie, s nem működik a „rászedtek”, „azt hittem”, „nem tudtam” etc. szokásos kifogáshalmaz.