„Amikor némelyek azt mondták a templomról, hogy az gyönyörű kövekkel és fogadalmi ajándékokkal van díszítve, ő így szólt: Jönnek majd napok, amikor ezekből, amiket itt láttok, nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának.” (5-6.)
Még mielőtt magamra haragítok egy adag csillagászt, rögtön az elején jelzem, hogy nem lesz szó sem valódi horizontról, sem geometriairól, sőt, a horizont szót le sem írom többet. Mert itt sokkal inkább azt a fajta látást kellene a magunkénak tudnunk, mint amiről itt Jézus Krisztus bizonyságot tesz. Azt mondják az okosak, hogy minél magasabbról nézel, annál tovább látsz el, szóval lehet Neki is ez volt a titka. Isteni magasságból nézve a dolgok valahogy egészen másképpen mutattak akkor és talán mutatnak ma is. Ahol a tanítvány szeme csodálatos épületet látott, díszes ajándékokkal, sok-sok odaszánt áldozattal, egy népnek és egy hitrendszernek a magasztos múltjával és remélt jövőjével együtt, ott a Messiás szeme valami egészen mást látott. Ahol mások két fillért, ott ő a szív tiszta és teljes áldozatát, ahol mások egy kitaszított samáriai nőt, ott ő misszionáriust, ahol mások egy béna fekvőbeteget, ott ő az Isten nagyságának és szeretetének legszebb bizonyítékát. Ahol az emberek orrát Lázár négynapos bűze facsarta, ott Krisztus az élet jó illatát érezte, hány és hány történet, ami azt bizonyítja, hogy Ő valamit nagyon másként élt meg, mint mások, mint mi. Krisztus mai tanítványai még többet kell, hogy önmagukévá tegyenek ebből a látásból, egyre magasabbra kell lélekben emelkedni, hogy úgy láthassunk, ahogyan Ő. Ennek első és talán legszebb példája a templom, amin talán Isten népe ma is lemérhetné azt, hogy mit és hogyan lát. Azt már megszoktuk, hogy többet költünk épületre, mint emberre vagy programra, de vajon tudunk a lényegben gyönyörködni, vagy hagyjuk, hogy a kereteink bálványokká nőjék ki magukat? Az épületeiben gyönyörködő egyház az épületei sorsára fog jutni, sajnos…
